Az apa azt hitte, az új elit a teljesítmény alapján jön létre. A fia megállapítja, hogy tévedett. A hírességek vannak a csúcson és az emberek szemében ez igazságos rendszer.

„Nincs valódi esélyegyenlőség. Akkor hát az egyszerű emberek mitől fogadják el az egyenlőtlen elosztást és elismerést?” – teszi fel a kérdést Toby Young a Prospect magazinban.

A szerző édesapja, Michael Young, a neves baloldali szociológus ötven évvel ezelőtt vezette be a köztudatba a meritokrácia kifejezést. Híres művében olyan jövőt festett le, amelyben az öröklött előjogok helyett a teljesítmény alapján jön majd létre az elit, de az emberek többségének ettől nem több, hanem még kevesebb esélye lesz a kiemelkedésre. Ráadásul a meritokrácia még legitimálni is fogja az egyenlőtlenségeket, mert hisz’ mindenki azonos feltételekkel indul, tehát a rendszer igazságosnak látszik.

A fiú fél évszázad múltán megállapítja, hogy a brit uralkodó osztály jelentős része továbbra is néhány iskolából és egyetemről verbuválódik, a bírák között például a magániskolák egykori növendékeinek aránya alig csökkent, a média vezető személyiségei között pedig egyenesen nőtt az elmúlt két évtizedben.

Közben a társadalmi egyenlőtlenségek is nagyobbak lettek az elmúlt évtizedekben. 2005-ben a gazdagok és a szegények jövedelme közötti különbség 20 százalékkal nagyobb volt, mint húsz évvel korábban. De ha így van, miért nem fordul szembe a többség a rendszerrel? Miért nem népszerű az elképzelés, hogy adóztassák meg jobban a magas jövedelmeket? Mint W.G. Runciman szociológus a hatvanas években kifejtette, azért, mert az egyszerű ember nem az elithez méri magát, hanem a magafélékhez. Ha egyszer az elmúlt ötven év jelentős életszínvonal-emelkedést hozott, miért is lenne elégedetlen?

Mark Pearson, az OECD társadalompolitikai osztályának vezetője azt tapasztalta, hogy az emberek egyre kisemmizettebbnek érzik magukat, de nem a jövedelemkülönbségek miatt, hanem mert a nagy hírességek életmódjához hasonlítják a magukét. Ezt nevezte Pearson „Hello! magazin-hatásnak”. Lehet, csakhogy ha a hírességek számítanak, akkor a származás szerepe már nem is olyan nagy.

És csakugyan, az alsóbb osztályok már nem tanúsítanak kötelező tiszteletet a felsőbb osztályok képviselői iránt. A kettő között eltűnőben van a kulturális különbség is. A tömegkultúra győzött. A magasan képzett 45 év alattiak kizárólag úgynevezett népszerű kultúrát fogyasztanak.

De ha egyszer a brit társadalomban már nem a hagyományos társadalmi rang számít, akkor miért nem követelnek az emberek egyenlőséget? Talán, mert a valóságosnál kevésbé látják egyenlőtlennek a társadalmat. Ennek az érzéki csalódásnak nagy szakirodalma van, különösen Amerikában, ahol az alacsony társadalmi mobilitás ellenére is hisznek az amerikai álomban.

Az ifjabb Young szerint a modern társadalomban ezt az érzéki csalódást a hírességek mindent eluraló jelenléte idézi elő. Ellenkezőjére fordul a „Hello!magazin-effektus”. A Hello!-ban és társaiban az egyszerű ember naponta találkozhat a hírességekkel, és rájön, hogy a celebek valamit teljesítettek azért, hogy elfoglalják helyüket, de a verseny mindenki előtt nyitva áll. Bárki elindulhat tévévetélkedőn és tehetségkutatón, részt vehet valóságshow-ban, és ha ügyes, híresség lehet belőle. Az esély megvan. Emiatt a rendszer igazságosnak látszik.

Michael Young könyvében az emberek fellázadnak a meritokrácia ellen, mert az elit elveszi tőlük az esélyt: ugyanis már csecsemőkorban kiválasztja a vezető szerepre hivatott, legértelmesebb egyedeket. Majd ha a celebek is átörökítik hatalmukat, lehet, hogy a társadalomnak jobban szemet szúrnak az egyenlőtlenségek. Nem is olyan elképzelhetetlen: már most is tanúi vagyunk annak, hogy a celebek leszármazottai is felkerülnek a színes újságok címlapjára.