Húsz évvel ezelőtt a Nyugat még felháborodott a Salman Rushdie-ra kimondott fatva miatt. Ma azon botránkozik meg, ha egy író nincs tekintettel az iszlám cenzorok érzékenységére.

„A Rushdie-ügy utáni korszak szörnyeit néhány mítosz keltette életre. Ha le akarjuk kaszabolni a szörnyeket, le kell számolnunk a mítoszokkal” – írja a Spiked magazinban Kenan Malik természettudós és filozófus.

Rushdie könyve, a Sátáni versek 1988 szeptemberében jelent meg, egy hónappal később Indiában már be is tiltották, decemberben az angliai Boltonban felháborodott muzulmán tüntetők nyilvánosan elégették egy példányát, 1989 februárjában pedig Homeini ajatollah, Irán vallási vezetője fatvát mondott ki rá. Ezzel új korszak kezdődött a Nyugat és az iszlám világ kapcsolatában.

Azelőtt az ellentétek politikai jellegűek voltak: a bevándorló tiltakozók a társadalmakon belüli megkülönböztetés ellen léptek fel. Ettől kezdve azonban a konfliktusok kulturális és etnikai színezetet kaptak. A nyugati liberálisok pedig megrettentek.

1989-ben senkinek sem jutott eszébe, hogy az iszlám tiltakozás hatására ki kellene vonni Rushdie könyvét a piacról. Az írónak el kellett rejtőznie, a kiadó munkatársai és könyvesboltjainak eladói golyóálló mellényt viseltek, de a könyvet tovább árulták.

Ma egészen másként állnak a dolgok. A Random House százezer dollár előleget fizetett Sherry Jones amerikai újságíró regényéért, a Medina ékkövéért. Mikor azonban a felkért lektor, Denise Spellberg texasi iszlamológus sértőnek minősítette a művet, a kiadó azonnal elállt a szerződéstől, és egyetlen más neves amerikai cég sem mert a helyére lépni. (Angliában a kis Gibson Square kiadó jelentette meg, azóta irodáját bombatámadás érte, a tulajdonos pedig bujkálni kényszerül.) Már fatvára sem volt szükség, a Nyugat magától cselekedett: a fatva belső kényszerré vált.

A liberális gyávaság maga teremti meg azt a szörnyet, amely ellen küzdenie kellene. Lehet, hogy a Medina ékköve semmiféle felzúdulást nem keltett volna. De ha egyszer a Random House sértőnek minősíti, persze, hogy robban a bomba.

Mindezt alapvetően két mítosznak köszönhetjük. Az egyik úgy szól, hogy a Rushdie-ügy és a hozzá hasonlók vallási okból robbantak ki. Nem igaz. A Sátáni versekből azért lett botrány Indiában, mert 1988 novemberében választások voltak, és az egyik muzulmán párt így akart magának hírverést csapni. Az így kezdődő botrányt aztán Szaúd-Arábia fújta nemzetközi méretűre, hogy visszaszerezze Irántól az iszlám világ szellemi vezetőjének szerepét. De Irán sem hagyta magát, így születhetett meg a halálos ítéletet kimondó híres fatva.

A másik mítosz maga a multikulturalizmus. Mint azt Malik már három éve megpendítette, a nyugati liberálisok merő tapintatból immár nem társadalmi szerepük alapján különböztetik meg egymástól az embereket, hanem bőrszínük, vallásuk szerint. Ennek az lett az eredménye, hogy a bevándorlók soraiban elsorvadtak a világias, baloldali mozgalmak. Ha ugyanis a közösséget ilyen vagy olyan bőrszínű muzulmán csoportnak tekinti a társadalom, akkor a jobban integrálódó mozgalmak körül elfogy a levegő.

Az iszlám radikalizmust nem a multikulturalizmus hozta létre, de helyet teremtett neki a brit muzulmán közösségekben. Immár nem társadalmi egyenlőséget, egyenlő esélyeket követelnek a tiltakozó mozgalmak, hanem vallási igényekkel állnak elő: fejkendőviselet, iszlám törvények szerinti étel a menzán.

A Rushdie-ügynek az a tanulsága, hogy a liberálisok önkezükkel szabadították magukra a mai kor szörnyeit. Abbeli félelmükben, nehogy sérelmet okozzanak, olyan kultúra létrejötténél bábáskodtak, amelyben erény megsértődni. És nemcsak erény, hanem identitásképző tényező is.