A világsajtó csaknem egyöntetűen a múlt század legnagyobb brit drámaíróját gyászolta Harold Pinterben. Radikális baloldaliságáért már sok megemlékezés elmarasztalta. Akad azonban, aki drámaírói nagyságát is kétségbe vonja.

„Pinter nem érdemli meg azt a szerecsenmosdatást, amelyben halála után része lesz” – közli a Huffington Post honlapján már írásának címében Johann Hari brit színpadi szerző és publicista.

„Pinter halála után dicshimnuszokkal lesz tele a világsajtó” – jósolja Hari, és nem téved: még azok is, akik egyébként mélységesen elítélik Pintert, amiért Amerika-ellenességből egészen különc gesztusokra is ragadtatta magát, korszakalkotónak tekintik az életművét, és a 20. századi brit színpadi irodalom legnagyobb alakjának minősítik az elhunyt Nobel-díjas írót.

Nem úgy Hari. Szerinte a Nobel-díj is tévedés volt. Bizonyságul idéz egy kései Pinter-verset, amelyben a szerző trágár szavakkal emlékezik meg utálatának meg nem nevezett tárgyáról (valószínűleg az amerikai imperializmusról, amelyet egyébként szokása volt Hitler Németországához hasonlítani). A pályatárs Pinter egyetlen érdemét ismeri el: ő importálta Beckett, Ionesco és Buñuel szürrealizmusát Anglia színpadaira. Csakhogy ezeknél a szerzőknél bonyolult filozófia volt a darabok mögött, őnála viszont legfeljebb közhelyek: például, hogy a kínzás rossz, az ellenállás jó.

Az idősebb kritikus-nemzedék azonban, amely annak idején pajzsra emelte, nem hajlandó belátni, milyen gyenge lábakon áll a legtöbb Pinter-színmű.

Hari fő kifogása azonban politikai jellegű. „A zsidó fiúból, aki Kelet-London utcáin oly bátran vette fel a harcot a Mosley-féle fasiszta mozgalom suhancaival, hogy lett a Slobodan Milosevics védelmére alakult nemzetközi bizottság fő patrónusa?”

Hari emlékeztet rá, hogy a baloldali Pinter egy színházi vadsztrájk hatására képes volt a jobboldali Margaret Thatcherre szavazni. Az egyszerű embereket hajlamos volt lenézni, és a zsarnokság ellen is inkább csak szavalni szeretett. A Hitler elleni háború idején „szargúnyának” nevezte a brit hadsereg egyenruháját, és közölte, hogy senki kedvéért magára nem öltené. Később, amikor Sztálin Nyugat-Berlint blokád alá helyezte, Pinter megtagadta a katonai szolgálatot, s nevetségesnek minősítette, hogy a Munkáspárt támogatja a Nyugat-Berlint megmentő légihidat, a Berlinért aggódókat pedig bolondoknak nevezte.

Harold Pinter legsúlyosabb tévedésének azonban Hari azt tartja, hogy a tömeggyilkos etnikai tisztogatásokért felelős Slobodan Milosevics pártját fogta, azon az alapon, hogy „polgárháború volt. Történetesen.”

Johann Hari ezt a stílust, az elhunyt drámaíró híres, szaggatott mondatait parodizálva búcsúzik: „Isten. Veled. Harold. Pinter. Nem kellett volna. Védelmedbe venni. Milosevicset.”

Hari egyébként a baloldali Independent állandó szerzője, de talán nem véletlen, hogy ez a nekrológ nem ott jelent meg. Ugyanaznap az Independent ezzel a szalagcímmel tudatta Pinter halálát: „Elhunyt a realizmus mestere.”