Oroszország oldalán van az erő és a nyersanyag, Ukrajna tehát hazárdjátékot játszott, és veszített. A Nyugat ugyanis a maga rovására már nem hajlandó támogatni az oroszellenes ukrán vezetőket.

„Akinek kezében elégséges erő van, győzni fog, ha kész elmenni a végsőkig. Aki mögött semmi sem áll, csak a mohóság, az pedig feltétlenül veszít, akárcsak azok, akik megkockáztatják, hogy szövetkezzenek vele” – olvassuk a kormánypárti moszkvai Izvesztyijában Vitalij Ivanovtól, a moszkvai Politikai Konjunktúrakutató Központ igazgatóhelyettesétől.

A három évvel ezelőtti első orosz–ukrán gázháború után Nyugaton „energetikai szuperhatalomnak” kezdték nevezni Oroszországot, és igazuk volt. Azzal a kiegészítéssel, hogy Oroszország nukleáris energiahatalom – figyelmeztet a kommentátor. És energiaforrásait igenis politikai erőforrásnak is tekinti. Ezt bárki kiolvashatja a két gázháború történéseiből.

Kezdetben Oroszország csak tisztességes árat akart kérni a gázért. És ha az ukránok megfelelően viselkednek, ha nem akarják politikai síkra terelni a dolgot, minden másképp alakult volna. Így azonban Oroszország kénytelen volt erőt mutatni.

Az ukránok ugyanis azt akarták kijátszani Oroszország ellen, hogy az orosz gazdaság rászorul az ukrán tranzitvezetékekre. De már az első gázháborút is elvesztették, nem is szólva a mostaniról. Közben ugyanis Ukrajna sokat veszített presztízséből, mivelhogy nem tud úrrá lenni a permanens belpolitikai válságon. A Nyugat csalódott védenceiben, különben is, „ha a külföldi demokraták támogatása és saját otthonaik fűtése között kell választaniuk, az európaiak habozás nélkül az utóbbit választják”.

És ez még csak az első lépés. Mert gázbéke csak akkor lesz, ha az ukránok megállapodnak Oroszországgal a nekik szállított gáz áráról, valamint megfizetik az ellopott gázt. Márpedig nemigen van miből fizetniük.

Oroszország azt akarja, hogy ez legyen az utolsó gázháború. Ahogy Putyin miniszterelnök mondta: egyszer ennek véget kell vetni. „Gázbékét akarunk, de a magunk feltételei alapján.”

A nyugat most elgondolkodhat rajta, érdemes volt-e hatalomra segítenie Juscsenkót és társait, nagy reformerré és demokratává satíroznia őket. Most csak arassa le a maga vetését. Ugyanúgy járt velük, mint Grúziában Szaakasvilivel, aki háborút indított, majd vereséget szenvedett, és ebbe a vereségbe magával rántotta az őt támogató CIA-t, valamint az Európai Uniót is.