A franciaországi diáktüntetések meghátrálásra kényszerítették a kormányt. De a konzervatív filozófus szerint a diákok egy hazugságot védelmeznek. Azt, hogy erőfeszítés és hasznos teljesítmény nélkül is joguk van mindenhez.

„Az utcán lázongó diákok túlnyomó többsége azért dühös, mert nem vár rá az a munkahely, amellyel kecsegtették. Nem is várhat, mert nincs belőle annyi, ahány jelentkező, s mert a jelentkezők közül nagyon sokan nem is alkalmasak a szóban forgó munkára” – írja a Le Figaróban Chantal Delsol a Magyarországon is ismert filozófus, akinek az ősszel újabb könyve jelent meg Párizsban Mi az ember? címmel.

A tanügyi reformok keretében a kormány 2008-ban ezrével bocsátotta el a pedagógusokat, átíratta az elemi iskolai tanterveket, és ősszel a középiskola reformja volt soron. De a diáktüntetések hatására Sarkozy elnök megtorpant, felfüggesztette a reform végrehajtását. Az év utolsó előtti napján a középiskolai diákszervezetek vezetői úgy határoztak, hogy tovább ütik a vasat: január 8-ra újabb sztrájkot és tüntetéseket jelentettek be, majd közölték, hogy 17-én újabb akciónapot tartanak.

Chantal Delsol úgy látja, hogy a mai diákokat elkényeztette a történelem. Az előző három évtized a családok életszínvonalában is fellendülést hozott. Nem beszélve az iskolázottsági szintről. A nagyapáknak még érettségijük sem volt, az apák már egyetemet végeztek, és mindenki természetesnek vette, hogy a fiúk-lányok elitegyetemről elitállásba kerülnek. Ha nem, akkor leírhatják magukat.

A szülők, a 68-as nemzedék tagjai nem tiltottak semmit, nem követeltek erőfeszítést, sőt, azt sugallták csemetéiknek, hogy minden jár nekik.

Az egyetemre bárki bejuthat, végiglóghatja az éveket, aztán megsértődik, ha nem kap állást. Pedig egy nemzet nem állhat csupa ügyvédből, kutató tanárból és agysebészből. Talán mégsem kellett volna ócsárolni a gyerekek előtt a vízvezeték-szerelő mesterséget. A mesterképzést elvégzők jelentős része nem tud többet, mint amennyit egy személyi titkárnak kell. Sőt, nyelvi készségüket és kulturális szintjüket tekintve még annyit sem.

És azért nem tudnak, mert azt hazudta nekik a társadalom, hogy az élet csupa szórakozás, hogy mindenkinek joga van a szükségletei szerint fogyasztani és a kedve szerint teljesíteni.

A szórakozás elve az utópikus ideológiák fegyvertárához tartozott. Mármost a nagy meséknek bealkonyult, de a rájuk jellemző magatartásforma itt maradt. Ezért várnák el a lázongó fiatalok, hogy az állam rendes fizetést adjon több tízezer pszichológusnak, egyedül azért, mert ezt a divatos szakot választották az érettségi után.

Chantal Delsol elképesztőnek tartja, hogy tizenhat éves sihedereknek és fruskáknak egyáltalán megengedik a sztrájkot. Még hogy több ösztöndíjra volna szükség! Ráadásul minden feltétel nélkül! Ösztöndíj más országokban csak azoknak jár, akik rendben leteszik a vizsgáikat, de ezt az elvet Franciaországban diszkriminatívnak tekintenék.

A szelekció ma szitokszó a francia nyelvben. Mintha bizony mindenkinek egyforma képességei lennének, mintha mindenki egyformán igyekezne és teljesítene. A végén persze úgyis van szelekció: kevesen jutnak álláshoz, és máris kész a tiltakozás. Az állam így is erején felül költ az oktatásra. Nem több pénz kell, hanem kevesebb hazugság. Mindjárt kisebb lenne az elégedetlenség.