Az euroszkeptikus Václav Klaus köztársasági elnök nem képviseli a csehek véleményét, de az átlagos cseh állampolgár is úgy érzi, hogy Európa sokszor cserbenhagyta – és ma sem tekinti egyenrangúnak – a hajdani szovjet tömb lakóit.

„Végül is talán ugyanannyit számít egy magyar, mint egy olasz? Egy lengyel, mint egy francia? Egy cseh, mint egy holland? A lettekről és a bolgárokról nem is szólva” – olvassuk Monika Zgustova cseh származású barcelonai írónő költői kérdését a madridi El Paísban.

„Megkeserítjük Európa süteményét!” – hirdette egy felirat Prága városában tavaly ősszel, amikor az írónő felkereste szülőhelyét, és a szerző elgondolkodik rajta, vajon miért nem szerez a cseheknek örömöt, hogy egész Európa képviseletében léphetnek fel az Unió soros elnökeként. Olyan alkalom ez, amilyenhez foghatóra nincs példa a cseh történelemben, és lelkesedésnek még sincs semmi jele. Az idézett felirat Klaus köztárasági elnök véleményét fejezi ki, a nép nem haragszik ennyire Európára, de pozitív érzelmeket sem táplál. Vajon miért?

Mindenekelőtt azért, mert Václav Havelt, a köztársaság első elnökét kivéve nemigen akad politikus, aki kivívta volna az emberek tiszteletét. Egy minapi közvélemény-kutatás szerint presztízs dolgában a politikusok alig előzik meg a szemeteseket.

De van mélyebben rejlő ok is.  Ma is, két évtizeddel a nagy változások után is két Európa van, két ellentétes történelmi tapasztalattal van dolgunk.

A csehek úgy élték át a huszadik századot, hogy Európa, amelyhez tartozónak érzik magukat, nem fordította feléjük az arcát, Amerika viszont segítette őket.

Az első világháború után Wilson amerikai elnöktől kaptak támogatást a csehszlovák állam megalapításához. Ezzel egy mondatban említi az írónő, hogy bezzeg a második világháború előestéjén Nagy-Britannia és Franciaország a hatályos segítségnyújtási szerződés ellenére kisujjukat sem mozdították, amikor Hitler lerohanta Csehszlovákiát.

Az írónő elemzését a történészek bizonyára vitatnák, hiszen Csehszlovákia megalakulását – sőt, meghökkentő területi igényeit – az európai hatalmak is a legnagyobb mértékben támogatták, Hitler agressziójával pedig akkor Amerika sem szállt szembe, igaz, nem is volt rá gyakorlati lehetősége. Vitatható lehet az a megállapítás is, miszerint miközben a cseh társadalom a szovjet-kommunista elnyomás alatt sínylődött, az európai értelmiség a kommunizmus dicséretét zengte, néhány üdítő kivételtől eltekintve. Mert hiszen a történészek úgy tudják, hogy hidegháború volt, s időnként egyenesen a világháború veszélye is fennállt.

Hogy aztán Kelet-Közép-Európa népei mélységesen csalódtak, amiért csak másfél évtizedes előszobáztatás után kaptak meghívást az Európai Unióba, éspedig leereszkedő hangon, szintén inkább csak feltételezés, mint tény. Ebből a feltételezésből kiindulva azonban Zgustova azt írja, hogy a csehek benyomása szerint, a többi hasonló sorsú néppel együtt másodosztályúnak tekintik őket Európában. És valóban, jelenti ki az írónő, az itteni népek kevesebbet számítanak. Innen a csalódottság és a bizalmatlanság Európa iránt, s az Amerika-barát orientáció (amely azonban – ha úgy értjük, hogy az Unióval szemben Amerikát részesíti előnyben – legfeljebb a lengyel és a cseh kormányt jellemzi a térségben).

Mindezek után meglepően hangzik a kijelentés, hogy Klaus elnök a maga euroszkeptikus mondanivalójával nem képviseli a cseh lakosságot. Zgustova mindenesetre az államfő helyett Schwarzenberg külügyminisztert és Bartuška energiaügyi minisztert ajánlja az Unió figyelmébe, mint akik Klausszal ellentétben nem az öncélú feltűnést keresik.