A nacionalizmus és a multikulturalizmus hívei hevesen bírálják egymást. Pedig ugyanabból az alapvetésből indulnak ki: a kultúra elsődlegességét hangsúlyozzák az egyéni értékválasztás és egyetemesség felvilágosult eszméivel szemben.

„A kultúrát politikai ideológiának tekintő kulturalizmus a jobb- és a baloldalon egyaránt virágzik. Az ismertebb baloldali multikulturalizmusnak vannak radikális, antidemokratikus irányzatai, és mérsékelt – liberális és szociáldemokrata – változatai. De a multikulturalizmus a szélsőjobboldalon is jelen van, például a francia etnopluralizmus formájában, amely szerint minden kultúrának joga van az autonómiára saját hazájában” – olvassuk Jens-Martin Eriksen és Frederik Stjernfelt esszéjét az Eurozine webmagazinban.

A két dán tudós azokat az elméleteket nevezi kulturalizmusnak, amelyek a kultúrát organikus egységnek tekintik. A kulturalizmusok értelmében az egyének gondolkodásmódját, világlátását, alapvető értékeit meghatározza a kultúra, amelybe beleszületnek. A létező kultúrák, hagyományok, szokásrendszerek fenntartását az egyén kiteljesedésének szempontjából is elengedhetetlennek tartják. Az asszimilációt és a más kultúrákkal szembeni intoleranciát – függetlenül a kultúra tartalmától – embertelenségnek tekintik.

Eriksen és Stjernfelt a kortárs kulturalizmusokat a 19. századi nacionalizmusból eredezteti, pontosabban a nacionalizmust is a kulturalizmus egyik formájának tekinti, hiszen a nacionalisták is a közös kultúrát tekintik a politikai közösség alapjának. A kortárs jobboldali kulturalisták tulajdonképpen a hagyományos nacionalizmus eszméit képviselik a multikulturalizmus leple alatt: a kultúrákat összemérhetetlennek tekintik, és azt vallják, hogy a különböző szokásoknak nem szabad keveredniük. Ezért ellenzik a bevándorlást, illetve a saját kultúrájukat mégis hátrahagyóktól elvárják, hogy asszimilálódjanak a fogadó nemzet szokásrendszeréhez.

A baloldali multikulturalizmus szemben áll a nacionalistákkal – hívei elismernék a kisebbségek kulturális jogait. De ők is ugyanabból a filozófiai alapvetésből, a kultúra organikus jellegéből indulnak ki.

A baloldal a kultúrát hagyományosan nem tekintette kiemelt jelentőségűnek. A ’80-as évektől, a marxizmus háttérbe szorulásával azonban egyre inkább a kultúra vált az elnyomás elleni baloldali harc terepévé: az osztályharc helyett a kolonializmus, a nyugati kulturális normák exportja került a baloldal figyelmének központjába.

Eriksen és Stjernfelt szerint a haladó multikulturális baloldal a társadalmi egyenlőtlenségek és elnyomás fölött is szemet huny, ha a kultúra önértékének védelme ezt kívánja: a nyugati értékek mesterséges terjesztésénél még az autentikus iszlamizmust is elfogadhatóbbnak tartja. A baloldalon egyre inkább elterjedt a nézet, hogy a kulturális különbségekkel szembeni intolerancia, a vallási és kulturális szokások kritikája a rasszizmussal egyenértékű: mintha a politikai elvek és a kulturális értékek éppen olyan velünk született jellegzetességek lennének, mint a bőrszín. Az iszlám fundamentalizmus kritikusait iszlamofóbnak bélyegzik, és ezzel elfojtják az iszlám nevében folytatott politika kritikáját. Így a kultúra elsődlegességére hivatkozva a modernitás-ellenes, illiberális közösségek hagyományaira is kiterjesztenék a tolerancia elvét.

A jobb- és a baloldali kulturalizmus eszméiben – a nacionalizmusban és a multikulturalizmusban – közös tehát a kultúra elsődlegessége. Így a kulturalizmus egymással vitában álló irányzatainak közös ellensége a felvilágosodás eszmeisége, amely az egyéni jogok és értékítéletek, a racionalitás és az egyetemesség eszméje köré épül.

„A kortárs politika és politikai filozófia legfontosabb feladata, hogy a felvilágosodás egyetemes eszméi nevében fellépjen az egyént a kultúra börtönébe záró jobb- és baloldali kulturalizmusok ellen.”