Afganisztánban a külföldi újságírók helyi segítői általában veszélyesebb munkát végeznek főnökeiknél, méghozzá úgy, hogy közben tudják: ha bajba kerülnek, őértük nem tesz meg mindent a munkaadó.

„A kanadai tudósító váltig hajtogatja helyi munkatársainak, hogy információért nem érdemes meghalni . Mégis sokan meghalnak érte” – olvassuk a Ryerson Review of Journalismben, Ashley Walters tollából.

Graeme Smith, a torontói Globe and Mail afganisztáni tudósítója el sem hagyhatja a biztonságosnak tartott kandahári kanadai támaszpontot. Főnökei ezzel a feltétellel küldték Afganisztánba. Helyi munkatársai járnak ki a városba és vidékére, hogy tájékozódjanak a külvilág eseményeiről, s megpróbáljanak nyilatkozatokat szerezni a tálib felkelőktől. Veszélyes üzem. Két évvel ezelőtt, amikor Daniele Mastrogiacomo olasz újságírót elrabolták, előbb egyik afgán munkatársát gyilkolták meg a tálibok, majd, az olasz kiszabadulása után a másikat. Később Mellissa Fung kanadai televízió-riporter került tálib fogságba, majd kiszabadulása után az afgán hatóságok vetették börtönbe a tolmácsát, mert őt gyanúsították azzal, hogy tippet adott a felkelőknek. A kanadai tudósítók egységes fellépése nyomán aztán az afgán munkatárs visszanyerte szabadságát. Az amerikai katonai elhárítás is fogott már el olyan helyi riportert, aki kanadai újságíróknak dolgozott. Egyikük nyolc hónapot töltött a hírhedt kandahári amerikai börtönben.

Nyilvánvaló, hogy a helyiek könnyebben eljuthatnak olyan helyekre, ahová külföldieknek túl kockázatos volna merészkedniük. De ha mégis bajba kerülnének, kevesebb az esélyük arra, hogy kimentsék őket. Igaz, egy-egy napra 50 és 300 dollár közötti díjat kapnak, ami még Kanadában is szép pénz, Afganisztánban pedig valóságos vagyon. Akiket azonban nem egy-két napra, hanem hosszabb időre vesznek igénybe, „csak” a helyi fizetés mintegy tízszeresét keresik meg. Viszont nincs állandó munkaszerződésük, nem kötnek nekik élet- és betegségbiztosítást, és abban sem reménykedhetnek, hogy valamely nyugati állam kieszközli szabadon bocsátásukat, ha a tálibok fogságába esnek. Tény, hogy a nyugati hírügynökségek és újságok többször kifizették afgán munkatársaik kórházi számláját, s a családnak is utaltak segélyt olykor, de az ilyesmiről nem szól semmilyen szerződés, tehát nincs rá biztosíték, hogy legközelebb is megteszik.

Van külföldi tudósító, aki ezt a rendszert korrektnek tartja, hiszen, ha nem volna az, az afgán riporterek nyilván nem vállalnák ezt a munkát. A többség viszont igazságosabbnak tartaná, ha az afgánokat is ugyanaz az oltalom illetné meg, mint a külföldieket. Waltersnek is ez a véleménye: „Meg kellene érteni, hogy az afgánok is emberek, és az életük pontosan annyit ér, mint az észak-amerikaiaké.”