Grönland óvatosan araszol a függetlenség felé, s csak akkor szakad el végleg Dániától, ha ebből már semmilyen anyagi hátránya nem származik. Ebben kezére játszik a klímaváltozás. Az anyaország az egykori gyarmat népének minden kívánságát támogatja.

„A globális felmelegedés nyomán hozzáférhetővé válnak a sziget és a környező vizek természeti kincsei, s a grönlandiak felkészülnek rá, hogy egy nap majd végképp leválnak Dániáról” – írja Joshua Kucera a washingtoni Wilson Center negyedévenként megjelenő folyóiratában.

Ezek szerint egy nép biztosan akad, amely nem bánná, ha akadálytalanul folytatódna a klímaváltozás: az ötvenhatezer főnyi grönlandi lakosság, amelynek mintegy kilencven százaléka inuit eszkimó. Kucera részletesen ismerteti a dánok bejövetelének történetét a 9. századtól, a vikingek korától kezdve egészen odáig, hogy a legutóbbi évtizedekben a dán fennhatóság a gyarmatosításnak fölöttébb emberséges változata volt, s nem is az elnyomatás miatt vágynak a helybéliek nagyobb, sőt, idővel teljes függetlenségre. Egyszerűen beleillik ez is a kor függetlenedési folyamataiba, ahogy Kelet-Timortól Koszovóig láthattuk. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a grönlandiak korántsem mennek fejjel a falnak.

Grönland immár harminc éve autonómiát kapott Dániától, akkor gyorsan Nuuknak keresztelték át a 15 ezer lakosú fővárost, Godthåbot. A tavaly novemberi népszavazás a hivatalos nyelv rangjára emelte az inuitot (a dán helyett), helyi fennhatóság alá helyezte az oktatásügyet, a rendészetet és az igazságszolgáltatást, és kimondta, hogy Grönlandnak joga van a teljes függetlenséghez. Voltaképp csak a külügyek, a hadügy és a pénzügyek maradtak Koppenhága kezében. Dánia minderre áldását adta: már harminc éve mindent elfogad, amit e téren a grönlandiak jónak látnak.

A gyarmati státusz amúgy sem volt különösebben kellemetlen, ámbár a szerző szerint civilizációs ártalmakkal magyarázható a helyi lakosság körében dúló féktelen alkoholizmus, valamint a dán átlagnál tizenötször magasabb öngyilkossági ráta. Ezt azonban a helyi vezetők nem a dánok rovására írják, sőt úgy tartják, minden számba jöhető gyarmatosító hatalmak közül Dániával jártak a legjobban. Van, aki azért ellenzi a függetlenségi törekvéseket, mert attól tart, hogy azután Grönland az amerikai nagyvállalatoktól függene, azok pedig kíméletlenebbek lennének a dán államnál. A dán kormányt ma mindössze a főbiztos és tucatnyi miniszterelnöki összekötő képviseli Nuukban.

A függetlenség ellen szól az az évi hárommilliárd korona (120 milliárd forint) pénzügyi támogatás, amelyben a dán költségvetés részesíti Grönlandot, s amely a helyi állami kiadások felét fedezi. A klímaváltozás azonban felszabadíthatja Grönlandot a támogatás kényszere alól. Egyre újabb vállalatok kapnak koncessziót energiahordozók és ásványkincsek feltárására, ahogy ugyanis visszahúzódóban van a szigetet és tengeri környezetét takaró jégpáncél, hozzáférhetővé válnak az eddig a jég fogságában lévő lelőhelyek. Ritka fémek és egyéb ásványok, valamint tekintélyes kőolaj- és földgázkészlet feltérképezése folyik, s ha megkezdődik a kitermelés, Grönlandra – a függetlenségpártiak reményei szerint – kuvaiti típusú gazdagság vár.

A novemberi népszavazás a fontolva haladás szép példáját nyújtotta: úgy rendelkezett, hogy Dánia és Grönland egyelőre fele-fele arányban részesedik a föld és a tenger kincseinek hasznából, egészen addig, amíg ez az összeg el nem éri az évi hárommilliárd koronát. Akkor a dán állam lemond a haszonról, Grönland pedig az állami támogatásról. És aztán a grönlandiak alighanem kikiáltják majd a teljes függetlenséget. A szkeptikus dán politikusok szerint azonban erre még 30-40 évet is várni kell. És lehet, hogy a grönlandiak azután visszasírják majd a jó gyarmatosítót.