A Vatikán kínos magyarázkodásra kényszerült, mert rosszul kommunikálta azt a döntést, amellyel a pápa visszavonta négy szakadár püspök kiközösítését. Érdem viszont, hogy a Szentszék hallgatott a közvélemény szavára.
„Vannak dolgok, amelyek maguktól értetődnek ugyan, de még jobban értetődnek, ha ki is mondják őket” – írja vezércikkében megkönnyebbülten a párizsi, katolikus La Croix, miután a vatikáni államtitkárság bűneinek megvallására szólította fel a holokauszttagadó Williamson püspököt.
Franciaországban (és Németországban) a püspöki kar egyöntetű felháborodással ítélte el a szakadár püspök nézeteit, és megnyugtatóan hatott a katolikus közvéleményre, hogy a Vatikán nyolc nappal a kiközösítés feloldása után egyértelműen közölte: a négy püspök csak akkor működhet az egyházon belül, ha elfogadják a II. Vatikáni Zsinatnak – a vallásszabadságról, valamint a más felekezetek megbecsüléséről szóló – határozatait, továbbá ha Williamson visszavonja holokauszttagadó nézeteit.
„Ennek a fájdalmas ügynek kínos fordulataiból azt a következtetést is jogos levonni, hogy lám, Róma meghallja a közvélemény szavát.” A La Croix ezzel arra az elterjedt nézetre válaszolt, amelyet a liberális Le Monde szakírója, Stéphanie Le Bars is megfogalmazott: Benedek pápa, úgymond, sok lelki, teológiai és egyházi célt tűzött maga elé, de ezek között bizonyosan nem szerepel az, hogy kivívja kortársainak tetszését. A cikkíró érteni véli, hogy az egyházfő „szinte rögeszmésen” törekszik az egyházszakadás megszüntetésére, de úgy ítéli meg, hogy a más felekezetekkel szemben ellenséges, a szélsőjobboldallal viszont barátságos viszonyt ápoló szakadárok megbékítésének haszna eltörpül az így okozott kár mellett.
A szintén liberális torinói La Stampában Gian Enrico Rusconi úgy vélekedik, hogy a Szentszéket a német kancellár tiltakozása ébresztette rá, mekkora hibát követett el. Angela Merkel ugyanis azonnali és meggyőző magyarázatot követelt, és úgy fogalmazott, hogy ez nem az egyház belügye. „A kínos Williamson-ügy talán felhívta az egyház vezetőinek figyelmét arra, milyen veszélyes csak önmagukra figyelni. Jó lesz hallgatniuk azokra is, akik nem tagjai az egyházi hierarchiának.”
Sandro Magister, a baloldali-liberális L’Espresso szakírója saját internetes egyházügyi portálján a Vatikán szempontjából kettős (kormányzati és kommunikációs) katasztrófának minősíti a történteket. A Szentszék hivatalnokai nyilván nem vették észre, hogy Williamson holokauszttagadó interjúját éppen pár nappal a döntés kihirdetése előtt sugározta egy svéd televízióállomás. Ráadásul még csak nem is tájékoztatták a készülő döntésről Kasper bíborost, aki a zsidósággal fenntartott kapcsolatokért felelős. Végül pedig elmulasztották nyomban közölni, hogy a kiközösítés feloldása nem jelenti azt, hogy a Vatikán püspöknek ismeri el a négy férfiút, hiszen őket éppen az a Lefevbre érsek avatta, akinek ezt a jogát a Szentszék már korábban visszavonta. Magister még azt sem tartja lehetetlennek, hogy a vatikáni apparátusban egyesek nem tartoznak a pápa legodaadóbb hívei közé. „De hogy a legtöbben nem értik meg őt, és nem alkalmasak feladatukra, az biztos.”
Igaz, a Szentszék napilapja, az Osservatore Romano már a bejelentés napján hangsúlyozta, hogy a kiközösítés visszavonása nem értelmezhető úgy, mintha a Szentszék megbékélt volna „a szóban forgó közösség egyes tagjainak elfogadhatatlan holokauszttagadó nézeteivel”. Nem véletlen az sem, hogy három nappal később az Osservatore Anna Foa zsidó történész cikkét közölte, amelyben arról van szó, hogy a holokauszttagadás nem vélemény, hanem hazugság. Művelői elvből elfogultnak nyilvánítják – és kizárják a vizsgálatból – a zsidónak minősített forrásokat, a háború, sőt az 1943 után keletkezett forrásokat. Mivel pedig az első gázkamrát 1943-ban állították fel Auschwitzban, nem meglepő, hogy a holokauszttagadók az ismert eredményre jutnak.