Nobel-díjas szakvélemény született arról, hogy Obama elnök gazdaságélénkítő terve nem lesz hatásos a ma tervezettnél erőteljesebb bankmentő csomag nélkül. A válságjós közgazdász szerint azonban a bankmentés nem működik államosítás nélkül.

„Nem tudom, önök hogy vannak vele, de nekem igen rossz érzés szorítja össze a gyomromat: gyanítom, hogy Amerika egyszerűen nem képes a helyzet magaslatára emelkedni, és elbánni az elmúlt hetven év legsúlyosabb válságával” – írja a New York Timesban Paul Krugman, a 2008-as közgazdasági Nobel-emlékdíj kitüntetettje.

Krugman már az Obama-féle élénkítő csomag elfogadása előtt súlyos szemrehányásokkal illette az új elnököt, amiért a republikánus ellenzék támogatásának reményében felvizezte programját. Csökkentette az állami beruházások terjedelmét, és szaporította a mit sem érő adócsökkentésekét. Ráadásul így is hiú ábrándnak bizonyult, hogy a száz szenátor közül legalább nyolcvan támogassa a terveit. De még ez a csonka program is eredményes lehetne, ha a hozzárendelt bankmentő csomag tartalma egyelőre nem volna igen homályos. Krugman szerint lehet, hogy a kormányzat a bankok tulajdonosait készül kimenteni a bajból, nem a bankokat.

Az a közgazdász, aki jó előre meglehetős pontossággal megjósolta a hitelválságot, az egyetlen hatékony bankmentő megoldásnak az államosítást tartja. A Mr. Végítéletnek is nevezett Nouriel Roubini azt írja a Forbes Magazinban, hogy a bankok és egyéb pénzintézetek máris ezermilliárd dollárnyi veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni, vagyis nem csoda, hogy az őszi hétszázmilliárdos segélycsomagból semmi sem került ki a hitelpiacra, tehát nincs pénz, amely megolajozná a gazdaság működését. Ráadásul számításai szerint a veszteség végső összege meghaladja majd a háromezer-milliárdot, vagyis gigantikus méretű állami segítségnyújtásra lesz szükség.

Ennek paradox módon az a leginkább piackonform módja, ha az állam a segítség mértékéig tulajdont szerez a bankokban. Ellenkező esetben óriásmonopóliumok jönnek létre. Máris volt példa arra, hogy a fizetésképtelenséggel küszködő pénzintézetek más csődhelyzetben lévő bankokat vásároltak fel. Minél nagyobbak ugyanis, annál biztosabbak lehetnek benne, hogy nem hagyják őket elsüllyedni. Az állam viszont szépen feldarabolja majd az óriásokat, megtisztítja őket a rossz követelésektől, majd eladja. A rossz követelések felszámolását pedig vállalkozókra bízza.

Ma e határozott állami fellépésnek a csodavárás az akadálya. A politikusok a végsőkig reménykednek abban, hogy talán mégsem lesz olyan súlyos a válság, és megússzák az eddigieknél is sokkal súlyosabb elhatározások nélkül. Egyúttal abban is bíznak, hogy nem mindegyik nagybank fizetésképtelen. Márpedig amíg a négy nagy közül kettőről ez nem világos, az államosítás veszedelmes. Mert ha a másik kettőt államosítják, akkor a magántulajdonban maradó kettőtől menekülni kezdenek a betétesek a biztonságos bankokba, s így bekövetkezik az összeomlás. A négy nagy (részleges) államosítása tehát egyszerre hajtandó végre, de a politika erre csak akkor szánja rá magát, ha egyikük csődhelyzete felől sem lesz már kétség. Nourini szerint erre még legalább fél évet, de legfeljebb másfelet kell várni.