A brit választásokon megerősödött a harmadik párt. De a liberálisok nem ülnek a babérjakon. Azon törik a fejüket, hogyan vehetnék át a két nagy párt valamelyikének a helyét.

Vernon Bogdanor oxfordi politika-professzor szerint a harmadik erő mindig azzal aratja a legnagyobb sikert, ha azt a pártot kritizálja, amelyik épp népszerűtlen. A libdemek is így tettek, 1997-ben a konzervatívokat támadták, most a Munkáspártot.

Ezzel a taktikával csak az a baj - véli Bogdanor -, hogy azt a látszatot kelti, mintha nem is volna programja a liberálisoknak. A továbblépéshez valami nagy vízióra lenne szükség.

Bogdanor arra utal, hogy Charles Kennedy, a Liberális Demokrata Párt elnöke programadó könyvében a vízió nélküli politika jelszavát tűzte zászlóra. Kennedy szerint a liberálisoknak tudomásul kell venniük, hogy a nagy ideológiai kérdések már nem érdeklik a közönséget.

Roy Douglasnek a brit liberális pártok történetéről írt új könyve is foglalkozik ezzel kérdéssel, különös figyelmet szentelve a gyakori pártszakadásoknak.

A liberálisok sokszor kenyértörésig vitt vitáinak az volt az oka, hogy mindig az elveknek, a liberális víziónak való megfelelést tartották a legfontosabbnak. "Az elvek olyanok, mint a diéták, jót tesznek, csak nehéz betartani őket" - foglalja össze a könyv mondandóját a Times Literary Supplement recenzense.

Most arra lenne szükség - tanácsolja Douglas -, hogy a liberálisok "elősegítsék az egyik nagy párt szakadását, s eközben maguk ne szakadjanak".

Szép-szép a vízió, de egy párt csak akkor lehet sikeres, ha gyengíti ellenfeleit. Például azzal, hogy bomlasztja más pártok egységét.