A jobboldal a kisebbséget hibáztatja a szegénybűnözésért, a baloldal a többséget. A szociológus szerint mindkét megközelítés hibás. Munkaalkalom kell, és akkor – nagyon lassan – megindulhat a változás.

„William Julius Wilson tanácsadó volt Obama elnöki kampánystábjában. Amikor azt mondja, hogy fajilag semleges szociálpolitikára van szükség, továbbá hogy a legfontosabb feladat a munkahelyteremtés, valószínűleg kedvező fogadtatásra talál az elnöknél” – írja Sudhir Venkatesh, a Columbia Egyetem szociológusa a Slate magazinban.

Wilson, Amerika egyik legtekintélyesebb szociológusa könyvet jelentetett meg azzal a céllal, hogy meghaladja a baloldal és a jobboldal között a szegénypolitikában (is) fennálló ellentétet.

Bevezetőben Venkatesh egy másik friss kiadványt is megemlít: a Politika- és Társadalomtudományi Akadémia folyóirata egész lapszámot szentel egy negyvennégy évvel ezelőtti írás elemzésének, amelynek alapján Amerikában elindult a feketék lakta gettók helyzetének javítását célzó szociálpolitika, és egyben megindult a jobb- és a baloldal engesztelhetetlen küzdelme azzal kapcsolatban, ki a felelős a bőrszín, a szegénység és a bűnözés közötti összefüggésekért.

Patrick Moynihan szenátor Lyndon B. Johnson elnök számára készített elemzésében a hagyományos afroamerikai családok felbomlásával magyarázta az egyre súlyosbodó nagyvárosi problémákat. A jobboldal a szenátor megállapításaiból azt a következtetést vonta le, hogy amíg a feketék nem változtatnak szemléletmódjukon, addig fölösleges egyre több közpénzt költeni helyzetük javítására. A baloldal azzal vádolta Moynihant, hogy érveket ad a rasszisták kezébe. A liberálisok ugyanis úgy vélték, hogy a feketék szegénységét a strukturális rasszizmus okozza, pontosabban a gettósodás és a munkahelyi diszkrimináció. A konzervatívok pedig azzal érveltek, hogy ha egyszer nem vagyunk rasszisták, akkor mindenkitől elvárható, hogy alkalmazkodjék a közös társadalmi normákhoz, vagyis legyen szorgalmas, megbízható és éljen józan, családos emberhez illő életet. A két tábor nézetei az elmúlt négy évtized alatt mit sem változtak, de Wilson most megpróbálja meghaladni ezt az ellentétet.

Wilson már harminc éve is azt fejtegette, hogy sem a rasszizmus elleni harc, sem a szigorúbb büntetőpolitika nem lehet eredményes önmagában, hanem mindenekelőtt munkaalkalmakat kell teremteni, és fel kell számolni a területileg koncentrált szegénységet. Clinton elnök annak idején „kötelező olvasmánynak” nevezte ezt a könyvet.

Új művében Wilson nem hajlandó sem a faji diszkriminációval, sem a gettólakók értéknélküliségével magyarázni a szomorú jelenségeket: azt, hogy a fiatal fekete férfiak megvetéssel tekintenek a rosszul fizető munkákra, viszont hajlamosak az erőszakos cselekedetekre és nem tekintik vonzónak az apai szerepet. Az ő magyarázatának az a lényege, hogy a szegregált városi környezetben sajátos szubkultúra alakul ki. Ahol nincs elég kiemelkedési lehetőség, ott az emberek nem is törekszenek a (csaknem) elérhetetlenre. Ráadásul a közvetlen környezet tagjai kábítószer-kereskedelemben és egyéb bűncselekményekben érdekelt csoportokhoz kapcsolódnak. Aki ebből kimarad, nem becsületes életre számíthat, hanem magányos lesz és értéktelennek fog számítani.

Hasonló logika működik a kamaszkorú leányanyák esetében is. Haszontalan lézengőből értékteremtővé válnak, és egyszeriben társadalmi funkciót szereznek maguknak a terhességgel, illetve a szüléssel.

Vagyis ami a külvilág szemében beteges, lusta magatartás, az bentről nézve természetes alkalmazkodás. A szegregált környezetben az újabb és újabb nemzedékek magától értetődően értelmezik úgy a világ rendjét, hogy hátrányos helyzetük a rasszizmus következménye, és hogy a többségi társadalom megveti őket a bőrük színe miatt. Ez szinte lehetetlenné teszi, hogy integrációs törekvés alakuljon ki bennük.

A korábbi évek mobilitás-programjai nem hoztak átütő sikert. A gettókból szerény külvárosi otthonokba költöztetett családok serdülő gyermekei gyakran visszaszivárogtak a gettók bandáiba. A szubkultúra nem vetkőzhető le egykönnyen. Wilsonnak sincs csodareceptje. Úgy gondolja azonban, hogy mindenekelőtt munkahelyeket kell teremteni, és terjeszteni kell a szakképzést – ez lehet a fokozatos javulás kezdete.

„A pénzügyi káosz, a terrorizmus, az iraki háború, az afgán-pakisztáni probléma, az egészségügy és a klímaváltozás gondjai után Obama kormánya majd a hazai szegénységgel is nyilván kénytelen lesz foglalkozni. Akármennyi idő telik is el addig, az biztos, hogy a gettószegénység lesz akkor is az ország egyik legégetőbb gondja.”