Spanyolország politikai korrupció terén kezdi utolérni Olaszországot. A hasonlóság a közös múlttal magyarázható: a fasizmus bukása után mindkét országban elitváltás nélkül zajlott le a rendszerváltozás.
„Olyan politikai osztály született, amelynek – tisztelet a kivételnek – kezdettől fogva fogalma sem volt arról, mit jelent a közpénz fogalma, és amely érinthetetlennek tekinti önmagát” – olvassuk Félix de Azúa írótól a madridi baloldali-liberális El Paísban.
A szerző keserű megjegyzéseket fűz José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök bejelentéséhez, amely szerint Spanyolország (az egy főre jutó bruttó hazai termék nagyságát tekintve) utolérte Olaszországot, és most Franciaország nyomába indul.
A közoktatást, a műszaki színvonalat, a vállalkozói szellemet, a városok fejlettségét tekintve Olaszország ma is a spanyolok előtt jár, egy területen azonban az ibériai királyság csakugyan Itália felé sodródik. Ez pedig a gazdasági-politikai összefonódás, illetve a maffiaszerű befolyás terjedése.
Olaszországot az tette tönkre, hogy a vezető osztályok egy öszvér makacsságával vették semmibe az őket eltartó lakosságot. Sokáig úgy festett, hogy Spanyolországban ez nem ismétlődik meg, de az utóbbi hónapok hírei a kleptokrácia burjánzásáról tanúskodnak.
Az olasz kereszténydemokrácia soraiban a háború utáni évektől kezdve jelen voltak a szervezett bűnözés képviselői, a kormányzásba később bekapcsolódó szocialisták egy idő után korruptság dolgában sem maradtak el tőlük, s végül megsemmisült a teljes kormányzó és parlamenti elit. Ekkor emelkedett ki Silvio Berlusconi, aki csak rontott a helyzeten, e „baljós vezér” ugyanis „csakis egyes balkáni enklávék vezetőihez hasonlítható”, az olasz jogrendszer ingatagsága pedig „a latin-amerikai satrápiákat” idézi.
Spanyolországban néhány nap leforgása alatt három városi tanács, öt parlamenti képviselő, tizenöt megyei tanácsnok és egy autonóm tartományi elnök került korrupció vagy csalás miatt reflektorfénybe. Tíz hasonló esetből öt a jobboldali Néppárt, kettő a szocialisták bűnlajstromát gyarapítja, a maradék három a pártsemleges autonóm tartományi oligarchiákét.
Az olasz-spanyol közeledés nem csupán a bíróságok slamposságával és a fölközi-tengeri társadalmak hagyományosan laza erkölcseivel magyarázható, hanem a két ország közös fasiszta múltjával is, amely Spanyolország esetében csak néhány évtizeddel volt hosszabb. (Ami azt illeti, csaknem kétszer annyi ideig tartott, viszont a háború előtti olasz fasizmusnál kevésbé forgatta fel a hagyományos társadalmi struktúrát, és idővel jobban idomult a nyugati gazdasági viszonyokhoz.)
Márpedig a fasiszta állam a rendszer hívei között osztotta el az ország erőforrásait. Ezen az alapon olyan hierarchizált rendszer jött létre, amely szinte lehetetlenné tette a túlélést azoknak, akik rajta kívül akartak érvényesülni. „A szükség és a nagyra törő emberek gátlástalansága folytán a társadalom jelentős hányada ennek a rendszernek a csapdájába került, és idomult hozzá.”
A fasizmus után ez az elit döntötte el mindkét országban, hogy legyen-e tisztogatás vagy ne. A fasizmussal együttműködő elit mindkét országban megtalálta a helyét az új konzervatív pártokban. „Ugyanakkor a volt sztálinisták többé-kevésbé demokratikus pártokat hoztak létre, s ezekben tisztára mosták orcájukat. Azóta ezen az oldalon ideológiailag igen kevéssé meghatározható, elvtelen pragmatizmusban viszont annál következetesebb csoportosulások jöttek létre.”
Ezek a pártok nem tudják, hogy a közpénz nem az övék. Így aztán – állapítja meg az író – Zapaterónak igaza van abban, hogy Olaszországot utolértük. „Viszont a jóval komolyabb franciaországi felfogástól, ha így haladunk, évszázadok választanak el bennünket.”