Az európai államok egy része hevesen ellenzi a költségvetés terhére folytatott amerikai típusú gazdaságélénkítést. Közben viszont ingyen élvezi azoknak az áldozatoknak a hasznát, amelyeket Amerika hoz a válság oltárán.

„Az amerikai gazdaság az európainál sokkal inkább hasonlít a közmondásos cápára, amely ha nem halad előre, elpusztul. Más szóval nekünk nagyobb szükségünk van a gazdasági növekedésre, mint Európának, nem meglepő tehát, hogy végül mi álljuk a cechet” – véli James Surowiecki, a New Yorker elemzője.

Amerikában sokan meglepve tapasztalták, hogy milyen keveset költenek Európában a válság enyhítésére. Már ahhoz képest, hogy Európa a maga nagy, aktív államairól híres. Az Egyesült Államok billió dollárokban számolja a gazdaságélénkítés költségét, Európa pedig tízmilliókban.

Mint a Metazin is beszámolt róla, a G20-ak londoni tanácskozása előtt meglehetősen eredménytelen vita folyt arról, mennyire ajánlatos az államnak ilyen céllal eladósodnia. A gyógymódok annyira eltérnek, mintha két különböző válsággal állnánk szemben. És csakugyan vannak különbségek. Az európai politikára nézve döntő befolyással bíró Németországban például a második világháború óta nem divat nyakló nélkül eladósodni. Az adósságválság Európában tehát nem fojtogat milliókat. Kivéve Spanyolországot és Írországot, ahol az amerikaihoz fogható arányú ingatlanbuborék alakult ki, és ahol súlyos munkanélküliséget is okozott a válság. Másutt legalább is nem növelte drámaian az amerikainál amúgy is magasabb munkanélküliségi rátát. Európában alig egy százalékponttal nőtt az idén a munkanélküliség, az Egyesült Államokban viszont hárommal. Ráadásul az európai szociális rendszerek jóval kiterjedtebb védelmet nyújtanak a bajban lévőknek, mint az amerikai. Hosszabb ideig tart és tetemesebb a munkanélküli segély, és általában a munkanélkülieknek is van ingyenes egészségbiztosításuk.

Emiatt a politikusokra nem a munkanélküliség ügyében érkezik a legnagyobb nyomás. Nem úgy Amerikában: ott a jegybank, a Federal Reserve feladatai között egyenlő súllyal szerepel, hogy őrködjék a dollár stabilitása és a foglalkoztatottság magas szintje fölött. Az euróövezet tagállamai ezzel szemben kötelesek alacsonyan tartani az államháztartás hiányát és az inflációt.

Az amerikaiak is ellenségnek tartják az inflációt, de az árstabilitásnál is fontosabbnak vélik a gazdasági növekedést. Európában fordítva van. Talán a húszas évek németországi hiperinflációjának emléke kísért. Emiatt a túlzott eladósodást és a költségvetési lazaságot nem pusztán gazdaságilag nem tekintik bölcsnek, hanem erkölcsileg is elítélik.

Persze ha az állam nem pumpál pénzt a válság sújtotta gazdaságba, azzal meghosszabbítja a válságot. A vezetők azonban készek megadni ezt az árat a pénzügyi stabilitásért. Különben is csak félig kell megfizetniük. Ha ugyanis Amerika és Kína nagy pénzinjekciókkal élénkíti a gazdaságát, akkor az európai exportáruk iránt is megnő a kereslet. Vagyis az európaiak anélkül profitálnak az amerikai állam erőfeszítéseiből, hogy maguknak túlságosan el kellene adósodniuk. Jó dolog az állami élénkítés, de az így előteremtett közpénz egy része óhatatlanul külföldre megy.

Surowiecki nem mondja ki, de mindebből az következik, hogy a G20-ak tanácskozásán már csak azért sem várható megegyezés az amerikaiak által szorgalmazott gazdaságélénkítő lépésekről, mert az európai partnerek beérik a potyautas szerepével.