A latin-amerikai kormányok elvben mind céljuknak tekintik, hogy növeljék a nők szerepét a politikában. Vannak is sikerek, de egyelőre szinte kizárólag a kötelező női kvótáknak köszönhetően.
„Remélhetőleg nem kell újabb harminc évnek eltelnie, mire a nők minden szinten teljesen arányos részt vállalhatnak a társadalom irányításából” – írja az Open Democracy webmagazinban Kristen Sample, a demokratikus fejlődés előmozdítására hivatott stockholmi székhelyű kormányközi szervezet, az IDEA latin-amerikai megbízottja.
Az említett három évtized az a harminc év, amely az úgynevezett „harmadik demokráciahullám” kezdete óta eltelt. Így nevezik a nemzetközi szervezetek zsargonjában azt a változást, amely a görög katonai diktatúra 1974-es bukásával kezdődött, az ibériai tekintélyelvű rendszerek, majd a latin-amerikai katonai rezsimek átalakulásával folytatódott, és a kelet-európai demokratizálódással zárult.
A civil kormányzás helyreállítása és a baloldal előretörése óta Latin-Amerika-szerte csakugyan látványosan nőtt a közéleti tisztséget betöltő nők aránya. Az argentin parlament tagjainak például 40 százaléka nő. Ecuadorban száz helyi tanácstag közül csak 52 férfi. Ezek persze nem jellemző adatok, de a 20 százalék fölötti arány egyáltalán nem számít ritkaságnak.
Kirsten Sample fő megállapítása úgy hangzik, hogy a meglehetős ingadozást mutató adatok között egyetlen tényező segít eligazodni: a választási rendszer. Ahol listás rendszer van, ott magasabb a választott nők aránya. A földrész számos országában van ugyanis kötelező női kvóta. De míg Argentínában például a pártlistákat „egy férfi, egy nő”-alapon kell összeállítani, Brazíliában a női ötven százalékot a lista végére is el lehet helyezni. Ennek megfelelően Brazíliában a parlamenti tagoknak csupán 8 százaléka nő. Chilében, Kolumbiában és Uruguayban évtizedes tervezgetés ellenére sem sikerült bevezetni a női kvótát, és ez meg is látszik a törvényhozás összetételén.
Egyéni választókerületek esetén természetesen semmiféle kvótarendszer nem működőképes. Ennek megfelelően az olyan tisztségeket, amelyeket a dolog természeténél fogva nem listás szavazással döntenek be, igen kevés nőnek sikerül elnyernie. Feltűnően kevés például a nő a polgármesterek között.
Mint azonban más helyütt Kirsten Sample is megemlíti, Argentínában és Chilében maga a köztárasági elnök is nő. Igaz, Argentínában hagyománya van annak, hogy egy sikeres elnöknek a feleség legyen az utóda, Chilében pedig rendkívüli politikai teljesítmény áll a baloldali elnök megválasztásának hátterében. Kettejük esetét véletlennek is lehet tehát tekinteni, de mégiscsak cáfolja azt a közkeletű nézetet, hogy a nők kizárólag a „kvótaerőszak” révén nyerhetnek szabad választáson.
A szerző erre nem tér ki, de rámutat, hogy a további fejlődést már nem a szabályok szigorításától, hanem a nők ambíciójának növelésétől és teljesítményük javításától lehet várni. Jellemzőnek mondja például, hogy Peruban a közhatalmi tisztségre megválasztott nőknek csak 13 százaléka indult a következő választásokon, miközben a férfiak esetében ez az arány 34 százalék. Sőt, választások előtt a pártok hirtelen kétségbeesetten kezdik keresni a jelölteket a nők között, mert két választás között nem foglalkoznak a kérdéssel.
A nehézségeket jelzi, hogy a média a közéletben szereplő nőknek ma is a megjelenésére és családi helyzetére fókuszál. A javulás nem lehet gyors, mert csak civil szervezetek és állami intézmények közös, kitartó erőfeszítése hozhat eredményt. De azért harminc évig talán nem kell várni, mire teljes lesz a nők politikai egyenjogúsága Latin-Amerikában.