A gazdasági újságírók nem látták, hogy baj van, és amit láttak belőle, azt sem írták meg. Nem véletlen, hogy ekkorára duzzadt a válság.

„Most, hogy bekövetkezett a katasztrófa, már beszámolunk a letagadhatatlanról. De az az igazság, hogy a helyzet nem fajult volna idáig, ha a gazdasági újságírók, és még inkább az őket foglalkoztató lapok szüntelen éberséget tanúsítanak” – írja az Encyclopaedia Britannica blogoldalán  Jon Talton amerikai gazdasági újságíró.

A bankvezérek nem győznek panaszkodni a sajtóra, amiért sötét képet fest a gazdaság helyzetéről.  A rossz hír hozóját ősidők óta jó szokásunk lefejezni, de ez a magatartás mégis leginkább azt mutatja, hogy az amerikai bankvilág máig nem mer szembenézni a tényekkel.

A szerző huszonöt éve van a szakmában, és önkritikusan tanúsítja, hogy a gazdasági sajtó mindvégig a sikeres menedzserek dicsőítésével volt elfoglalva. Sikeresnek pedig egészen addig számítottak az illetők, amíg ki nem derült, hogy nem voltak sikeresek. A General Electricet bajba kormányzó Jack Welch az utolsó pillanatig a sajtó csodálatát élvezte. Ken Lay, a csalárd Enron-vezér nemkülönben. Elképzelhetetlen lett volna, hogy a gazdasági újságírók a botrány előtt fedezzék fel a bajt. Pedig ez volna a dolguk. Végtére is nem a bankvezérek alkotják a célközönséget, hanem az állampolgárok, a befektetők.

Ugyanez vonatkozik a hitelválságra is. Nem igaz, hogy nem lehetett tudni, mennyire meghaladja a kiadott hitel mennyisége az összevont törlesztési képességet. Nem igaz, hogy nem kellett volna elemezni, mi van a származékos értékpapírok mögött. Ehelyett az újságírók bámulattal emlegették, hogy milyen találékonyak a bankok szakemberei. Nem figyelmeztették a kisbefektetőket a buborék kialakulására. Vagyis a sajtó is felelős azért, hogy egyszerű emberek tömegei vesztették el nyugdíjcélú megtakarításuk tetemes részét.

Az újságok voltaképp nem is tartják fontosnak az üzleti rovatot – véli Tanton. Ha mégis, akkor jobbára a napi tőzsdei híradást várják tőle. A kritikus cikkek heves kirohanásokat váltanak ki a nagyhatalmú gazdasági szereplőkből, akik azt várnák el, hogy propagandaanyagaikat szinte szó szerint közöljék a lapok. A hirdetők meg kifejezetten rosszallják a kritikus hangvételt. Igaz, ők nem kritikusnak, hanem negatívnak vagy szenzációhajhásznak nevezik. Holott csak azok szempontjából negatív az ilyen írás, akik rossz úton járnak. A közönség megtudhatja belőle, hova ne vigye a pénzét. Az ő szempontjából pozitív a tudósítás.

Csakhogy az előbbiek szava többet számított, kivált, mióta a lapok egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültek. Talton azonban úgy látja, részben éppen azért kerültek nehezebb helyzetbe, mert nem mindig az olvasó érdekeit tartották elsősorban szem előtt.