Amerika elnökei időnként gesztusokat tesznek a kommunista Kubának, de mindig rajtavesztenek. Barack Obama is így járhat, ha nem kéri meg minden gazdasági előny demokratikus ellenértékét.

„Mielőtt közeledni próbál a Castro-rendszerhez, Barack Obama elnök bölcsen tenné, ha végigtekintené, mire mentek e téren az elődei” – figyelmeztet a Foreign Policy hasábjain Nestor Carbonell, aki fiatalemberként 1961 áprilisában részt vett a sikertelen Castro-ellenes partraszállásban, később a Pepsico igazgatóságának tagja lett, és mindmáig aktív részt vállal az emigráns kubaiak mozgalmában.

Gerald Ford elnök a hetvenes években azért szakította meg az éppen csak megindult amerikai–kubai tárgyalásokat, mert Castro 15 000 kubai katonát küldött Angolába. Jimmy Carter kísérlete azért szakadt félbe, mert Kuba Etiópiába vezényelt osztagokat, majd pedig 125 000 kubait, köztük 2700 köztörvényes bűnözőt tett partra Floridában. Az őt követő republikánus kormányzatok idején nem történt újabb kísérlet, de azután Bill Clinton elnök a lakossági kapcsolatok élénkítését kezdeményezte. Csakhogy ekkor újabb feszültség keletkezett amiatt, hogy kubaiak ezrei próbáltak tutajon Floridába jutni, s a kubai légelhárítás lelőtt egy segélyküldetést teljesítő fegyvertelen repülőgépet.

A kubai kommunista kormányzat mindannyiszor kihasználta az észak-amerikaiak naivitását, és a Playa Girónnál lezajlott 1961-es ütközet veteránja szerint a havannai vezetők ezúttal is a gyengeség jelét látják majd a jóindulatban.

Carbonell ezután sorra cáfolja azokat az érveket, amelyek a most megindult enyhülés mellett szólnak. Először is tagadja, hogy a csaknem öt évtizedes embargó hatástalan lett volna. Megakadályozta ugyanis, hogy a rendszer olajozottan működhessen, s szerepe volt a ma tapasztalható elégedetlenség kialakulásában. Másfelől viszont az európaiak hiába közeledtek Kubához, ma is háromszáz politikai fogoly sínylődik börtönben. A Castro-rendszer azért indított mosolyoffenzívát, mert Venezuela az olajár esése miatt nem fogja tudni az eddigi mértékben támogatni, egyedül pedig nem tudja kezelni hatalmas külföldi adósságát. Az embargó nem szentség, de csak kézzelfogható változások ellenében volna szabad enyhíteni.

Carbonell azt a bevett elméletet is tagadja, miszerint Raúl Castro elnök pragmatikusabb volna bátyjánál. Személy szerint azért van szüksége diplomáciai sikerekre, mert fél a rendszer reformereinek konkurenciájától. (Ez persze mindenesetre pragmatizmusra vallana.) A veterán emigráns azt is tagadja, hogy az idegenforgalom megindulása felgyorsítja majd a politikai változásokat. Évtizedek óta nyugati turisták milliói járnak Kubában, de szinte teljesen el vannak szigetelve a helyi lakosságtól. A külföldiekkel barátkozó kubaiakat zaklatják a hatóságok, az ellenforradalminak minősülő irományok elfogadása pedig bűncselekménynek számít. Az idegenforgalom felszabadítása előtt ezen a téren változást kellene kikövetelni.

Végül is kibe helyezze reményeit az Egyesült Államok? – kérdi Carbonell. Csak nem a rezsim vezetőibe, a hősies ellenállókkal szemben? Ahogy Amerika annak idején a lengyelországi Szolidaritás szakszervezetet támogatta pénzzel és a polgári szerveződés eszközeivel, ugyanúgy most az egyre bátorodó kubai ellenzék mögé kell állnia. Idővel az ellenállók és a rendszer reformerei között szövetség jön majd létre, és az hozza el az igazi változást.

A két módszer azonban nem zárja ki szükségképp egymást. Akik még emlékeznek a húsz évvel ezelőtti kelet-európai változásokra, tudhatják, hogy a Nyugat egyszerre támogatta az itteni ellenzéket és tartott fenn meglehetősen jó kapcsolatokat a kommunista rendszerekkel. Washingtonban emiatt Carbonellel ellentétben úgy gondolják, hogy ez a módszer Kubában is eredményes lehet.