Olaszországban súlyos gondokkal küszködik a radikális baloldali értelmiség lapja, a magát ma is kommunistának nevező Il Manifesto. Ha eltűnik, pótolhatatlan független hang hallgat el. És ebben persze a jobboldali kormány is ludas.
„Berlusconi miniszterelnök plebejus értelmiség-ellenességére hallgatva vette célba az olasz republikanizmus egyik utolsó fennmaradó intézményét” – írja elkeseredett elemzésében Norman Birnbaum veterán washingtoni jogászprofesszor a baloldali Nation hasábjain.
Silvio Berlusconi miniszterelnök emlegetésével Birnbaum arra céloz, hogy tavaly a római parlament új jobboldali többsége megszüntette a nonprofit szervezetek lényegében automatikus állami támogatását. A Manifesto pedig nem vállalat, hanem a szerkesztőség munkatársainak szövetkezete. Összesen harmincezer példányban kél el, ami egy napilap fennmaradásához édeskevés. Igaz, a valaha egymilliós közönséggel büszkélkedő l’Unitá sem ad el többet. Csakhogy a kommunista párt lapja az utódhoz, a Demokrata Párthoz áll közel, és ennek folytán nagy nehezen megmenekült a felszámolástól, pedig 1999-ben már bejelentették, hogy megszűnik. Maga a Demokrata Párt is bajban van egyébként, tavaly megbukott a kormány, amelynek vezető ereje volt, s azóta alapító elnöke is lemondott, miután a demokraták súlyos vereséget szenvedtek a szardíniai tartományi választáson.
Az Il Manifesto 1969-ben jött létre, előbb havonta jelent meg, és 1971-ben alakult napilappá. Alapítóit kizárták a kommunista pártból, amiért azzal vádolták a pártvezetést, hogy politikájával belesimul a kapitalista rendszerbe. Birnbaum nem említi, de a Manifesto-csoport maoista volt. A kínai „kulturális forradalmat”, amelynek során az értelmiség jelentős részét eltávolították a városokból, s tömegével az életből is, a renitens kommunista csoport úgy értelmezte, hogy a néptömegek a bürokrácia ellen indítottak harcot. A baloldali olasz értelmiség mindenesetre rokonszenvvel fogadta a csoport jelentkezését, és azóta is olvasója a lapnak, ha nem is 60 ezer példányban, mint kezdetben.
Birnbaum még a Vatikánhoz közel álló, de meg nem nevezett személyiségeket is idéz, akik a mindennapi tájékozódáshoz elengedhetetlennek tartják, hogy elolvassák, mit ír az Il Manifesto. Ha a lap megszűnne létezni, tovább szürkülne az olaszországi médiakínálat. Az amerikai elemző úgy látja, hogy a kereskedelmi televíziók (amelyeknek fő tulajdonosa Berlusconi miniszterelnök) igen alacsony színvonalon tájékoztatnak, az állami televíziós csatornákat uralma alá hajtotta a kormány, a három országos terjesztésű minőségi újság még tartja magát, de váltakozó sikerrel.
A Manifesto szerkesztőségétől Birnbaum úgy tudja, hogy a fiatal olvasókat az internet hódítja el a radikális baloldali napilaptól. Mert a világhálón is sok a pártoktól teljesen független fórum és elemzés. Csak éppen nem olyan kulturáltak és következetesek, mint az Il Manifestóé – teszi hozzá Birnbaum. Az Il Manifesto ugyanis nem úgy tárgyalja a napi eseményeket, mintha egymással semmilyen kapcsolatban nem álló történések volnának, hanem egységes képbe illeszti be őket.
Birnbaum adottnak veszi, hogy az a bizonyos egységes kép helyesen tükrözi a valóságot. De az az igazság, hogy nemcsak a kommunizmus, hanem más ideológiák is képesek közös magyarázatot adni a világ történéseire, s ezzel nem mindig szolgálják az állampolgárok tisztánlátását. Mindenesetre az amerikai baloldali jogászprofesszor az Il Manifesto megszűnését tragikusnak tartaná ebből a szempontból: „Fel kell tennünk a kérdést, fenntartható-e még a tájékozott állampolgár eszményképe.”
Az Il Manifesto szerkesztősége azonban még nem adta fel, hanem gyűjtést indított, hogy pótolja a kieső állami támogatást.