Miután a Chrysler csődöt jelentett, kiújultak a viták az amerikai autógyárak megmentéséről. A közgazdászok máig nem tudnak megegyezni, vajon érdemes-e állami segítséggel életben tartani a versenyképtelen gyárakat.

A múlt héten a Chrysler technikai csődöt jelentett, miután kudarcba fulladtak a vállalat átszervezésére vonatkozó egyeztetések, és nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány így nem fog újabb hiteleket nyújtani az autógyárnak. A cég adósságainak 70 százalékát birtokló bankok hajlottak volna a kormány és a vállalatvezetés feltételeinek elfogadására, a hedge fundok viszont nem voltak hajlandók elfogadni, hogy pénzüknek csak egy részét kapják vissza, és azt akarták elérni, hogy az állami költségvetésből kártalanítsák őket.

A Chrysler a csődvédelem alatt sem áll le, és egyetlen dolgozót sem bocsát el, de az adósok követeléseinek nem kell eleget tennie. Vélhetőleg a nyár végére szervezik újjá a céget. A részvények több mint fele a dolgozók szakszervezetéhez kerül, a Fiat 20 százalékos részesedést szerez (amely az új cég sikere és a kormányzati támogatás visszafizetése esetén 2016-ig akár 51 százalékra is emelkedhet), az állam 8 százalékos tulajdonhányadot kap, cserébe az átszervezéshez folyósítandó újabb 8 milliárd dollárért.

Könnyen lehet, hogy a Chryslerhez hasonló helyzetben lévő General Motors is csődöt jelent, mert nem valószínű, hogy a kormány által adott május végi határidőig meg tud egyezni a hitelezőkkel az adósságrendezés feltételeiről és az átszervezésről.

De miért olyan fontos Amerikának, hogy saját autógyárai legyenek? Hiszen a textilipart és az elektronikai gyárakat már régen kiszervezték Ázsiába. Miért pont az autógyárak megmentése stratégiai kérdés? – tette fel a kérdést szakszervezeti képviselőknek és közgazdászoknak a hétvégén a New York Times.

Roger Simmermaker, a Hogyan vásárolhatnak az amerikaiak amerikai árut? című könyv szerzője, egy elektronikai dolgozókat tömörítő szakszervezet elnöke szerint a foglalkoztatás és az adóbevételek miatt van szükség az amerikai autóiparra. A General Motors évi 5,2 milliárd dollárt költ dolgozói egészségbiztosítására, az alkalmazottak pedig dollármilliókat fizetnek be adó formájában a költségvetésbe. Harley Shaiken, a Berkeley professzora hozzáteszi, hogy az autógyárak nem csak saját dolgozóiknak, hanem a beszállítóknak is megélhetést biztosítanak, ezért nemzeti érdek az autógyárak megmentése, még akkor is, ha ez az adófizetők dollármilliárdjait emészti fel. Mark Thoma, az Oregoni Egyetem közgazdásza szerint ráadásul biztonságpolitikai szempontból is fontos, hogy az autóipar meg ne szűnjön, sőt, lehetőleg nemzeti kézben maradjon. Háború idején az autógyárak gépsorai könnyen és gyorsan átállíthatók hadiipari járművek összeszerelésére.

Nem mindenki fogadja el a fenti érveket. Robert Reich, a Berkeley közgazdásza, aki a Clinton-kormány munkaügyi minisztere volt, nem látja döntő jelentőségűnek, hogy Amerika gyárai kinek a tulajdonában vannak. Ezért a kormánynak a gyárak megmentésekor azt kell szem előtt tartania, hogy ne szűnjenek meg munkahelyek, és nem azt, hogy a cég amerikai tulajdonban maradjon. Tyler Cowen, a George Mason Egyetem professzora hozzáteszi, hogy a tőzsdén minden amerikai nyugodtan vehet az Amerikában gyártó cégek részvényeiből – függetlenül attól, hogy ki a többségi tulajdonos.

Robert Lawrence harvardi és Deborah Swenson kaliforniai közgazdászok szerint sem helyes, hogy a kormány életben tartja a nem versenyképes iparágakat, hiszen ez csak a sikeres vállalatok adóinak növelése árán lehetséges. Mint arra a Wall Street Journal a napokban felhívta a figyelmet, a csőd szélén álló amerikai autógyárak problémái abból fakadnak, hogy a szakszervezetek az iparági átlagnál magasabb bért harcoltak ki a munkásoknak. Az amerikai autógyárak dolgozói közel kétszer akkora órabért kapnak, mint a japán üzemek alkalmazottai, és ezért az Egyesült Államokban gyártott járművek előállítása 2000 dollárral kerül többe, ami a válság miatt visszaesett autóértékesítések idején rendkívüli versenyhátrányt jelent.

Tekintetbe véve a közgazdászok véleményét, csak az tűnik biztosnak, hogy bárhogy lépjen is a kormány, sokan elégedetlenek lesznek a döntéssel.