Irakban az amerikaiak felhasználták az al-Kaida ellen a szunnita fegyveres csoportokat, de most kiszolgáltatják őket a megerősödött síita többségű hatalom kényének-kedvének. A fő cél, a viszonylagos béke bizonyára így is megvalósul.

„A jelek szerint végjátékához közeledik az amerikaiak iraki stratégiájának egyik igen vitatható és veszedelmes eleme: az államtól független szunnita milíciák létrehozása és pénzelése” – olvassuk az Abu Dhabiban megjelenő National hasábjain Nir Rosentől, a New York-i Egyetem biztonságpolitikai szakértőjétől, aki évekig tanulmányozta a felekezeti milíciák szerepét az iraki polgárháborúban.

Az amerikaiak bevonulása után a szunnita kisebbség csoportjai vehemens ellenállást tanúsítottak a külföldi katonaságal, a formálódó kormánnyal és a többségi síita közösség milíciáival szemben. Oldalukon a magukat az al-Kaidához soroló, főleg külföldi terroristák is bekapcsolódtak a küzdelembe. Akcióikkal azonban gyakran kihívták a szunnita polgári lakosság ellen a síita fegyveresek haragját.

Ezt kihasználva, az amerikaiak egymás után ajánlottak pénzt és védelmet a szunnita csoportoknak arra az esetre, ha szembeszállnak az al-Kaidával. Így jött létre az Ébredés nevű mozgalom, amelynek még központi tanácsa is volt, de valójában mindig is széttagolt csoportokból állt, amelyek csakis a helyi parancsnokoknak engedelmeskedtek.

Az amerikaiak egész körzetekben rájuk bízták a rend fenntartását, és szabályos, fejenként mintegy havi 300 dollárnak megfelelő zsoldot fizettek nekik. A parancsnokoknak kétszer ennyi járt. Az al-Kaida elleni háború azonban nem vetett véget az évek óta dúló síita–szunnita polgárháborúnak, és Nuri al-Maliki miniszterelnök kormánya ügyesen felhasználta a harcoló feleket egymás semlegesítésére. A síita milíciákat jelentős részben beépítette a hadseregbe és a rendőrségbe, de közben elnézte, hogy a szent helyeik elleni terrortámadások megtorlásaként egész városnegyedek szunnita lakosságát űzzék ki Bagdadból. Ezzel egyúttal kihúzta a talajt a szunnita városi gerillák lába alól.

Egy idő után a központi kormány átvette az amerikaiaktól az Ébredés milíciáinak pénzelését, és kilátásba helyezte, hogy tagjaik egyötödét felveszi a fegyveres erők soraiba. Ebből alig valósult meg valami, és újabban már a zsoldot sem fizetik. Ellenkezőleg, a legkülönfélébb trükkökkel lépre csalják és letartóztatják az Ébredés vezetőit. A börtönben azután kínzással vallomásokat csikarnak ki belőlük, végül húszezer dollárnyi baksis ellenében elengedik, de egyúttal körözik is őket a bevallott bűncselekmények miatt.

Az Ébredés harcosai úgy érzik, hogy az amerikaiak rútul kihasználták, majd elárulták őket. Emiatt márciusban felkelést robbantottak ki Bagdad Fahdi negyedében, de a frontális harcban nem lehetett esélyük: amerikai logisztikai támogatással leverte őket a kormány hadserege, és vezérüket, Adil al-Mashadanit börtönbe vetették.

Mint a szerzőnek a kormánycsapatok egy tisztje elmondotta, az amerikaiak előre közölték vele, hogy csak addig veszik igénybe az Ébredés szolgálatait, amíg meg nem erősödik a központi hatalom, aztán leveszik róla a kezüket. Ez megtörtént, s ma már az Ébredés minden egyes harcosáról mindent tud a rendőrség, hiszen a kormány zsoldot is fizetett nekik. Következésképp nem vonulhatnak ismét illegalitásba.

A szerző amerikai katonai vezetőktől már egy éve azt hallotta, hogy akkor lesz béke Irakban, ha a szunniták beletörődnek vereségükbe. Talán még nem törődtek bele, ezért béke éppen nem lesz, de az időnként ismétlődő merényletek nem változtatnak azon, hogy vesztettek: a polgárháborúnak vége.