Obama elnök a választási kampányban megígérte, hogy az amerikai katonák nyíltan vállalhatják majd másságukat, de a jelek szerint nem sieti el a dolgot, pedig a hadseregnek szüksége lenne minden bevethető katonára.

„Az éppen tizenöt éve bevezetett gyakorlat már-már katasztrofálisan sikertelennek bizonyult” – írja a Washington Monthlyban Michael O’Donnell arról, hogyan próbálja az amerikai hadsereg szégyenlősen integrálni soraiba a homoszexuálisokat.

Tizenhét évvel ezelőtt Bill Clinton választási kampányában kilátásba helyezte, hogy megszünteti a nemi orientáció szerinti megkülönböztetést az amerikai hadseregben. Amikor megválasztották, nagy garral neki is látott, de a tábornoki kar heves ellenállásába ütközött, ráadásul a törvényhozás két házában sem sikerült elég szövetségest találnia. Így aztán a kezdeményezés elbukott. Reform helyett kompromisszumképpen bevezették a hallgatólagos tolerancia intézményét. A hadsereg, a haditengerészet és a légierő a továbbiakban nem teszi fel a jelentkezőknek az addig obligát kérdést, hogy tudniillik leszbikusok, illetve homoszexuálisok-e, azok pedig hallgatnak, amennyiben melegek. „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Hivatalosan azonban a tilalom fennmaradt.

Sőt, érvényt is szereztek neki azok a parancsnokok, akik személy szerint nem kívánták eltűrni a melegek jelenlétét. Több mint tizenkétezer katonát szereltek le a tilalom megszegése miatt, köztük ötvennyolc arabul beszélőt. Pedig Amerikának minden egyes katonára szüksége van, és nem akárhol, hanem például Irakban. A hallgatólagos megtűrés politikája nem működött, mert a fegyveres erőknél olykor valóságos boszorkányüldözés indult, például abban az esetben, ha valaki hasonneműt írt a betegség vagy halál esetén értesítendők rovatába. Ráadásul nem is népszerű ez a megoldás, hiszen a közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak háromnegyede pártolná, ha a melegségüket vállalók is teljesíthetnének fegyveres szolgálatot.

Nemrégiben száznégy nyugalmazott tábornok és tengernagy sürgette a tilalom feloldását. Nyugalmazott tábornokok körében nem új ez a vélemény, például a Metazin is beszámolt róla, hogy Shalikashvili tábornok, volt vezérkari főnök, aki Clinton elnök idején még ellenezte a melegek katonai szolgálatát, azóta másként látja a dolgot. Igaz, kifejtette, hogy nem szabad fejjel rohanni a falnak, sürgősebb például egy új Irak-stratégia kidolgozása. Azóta eltelt két év, az új Irak-stratégia megvan, az új elnök, Barack Obama mégsem siet ígéretének beváltásával.

Egy most megjelent könyv kapcsán, amely lesújtó képet fest a „ne szólj szám, nem fáj fejem” gyakorlatáról, O’Donnell megállapítja, hogy a mai felemás helyzet „a dinoszauruszok korába való”. A katonáknak általában nincs kifogásuk az ellen, hogy melegekkel együtt szolgáljanak, és számos külföldi példa (Izraelé, Írországé, Spanyolországé, Kanadáé és Nagy-Britanniáé) cáfolja a hagyományos félelmeket, miszerint a melegek jelenléte aláássa a hadsereg egységét és veszélyes feszültségeket kelt.

O’Donnell azt azért nem zárja ki, hogy a „ne szólj szám, nem fáj fejem” korszaknak mégis volt némi haszna, mert valamiféle átmenetre talán szükség volt a teljes tilalom és a teljes nyíltság között. De a tizenöt évet sokallja. Pedig, mint maga is megállapítja, a melegek nyílt befogadása még odébb van. Ennek okát abban látja, hogy Obama óvatosan akar eljárni, nehogy ugyanúgy falba ütközzön, mint annak idején Bill Clinton.