Tony Blair és pénzügyminisztere, Gordon Brown nyolc éve rivalizál és működik együtt. Valamikor a következő választás előtt Brown veszi át a kormányrudat. Mit lehet várni ettől?

Alan Ryan "a brit politikai történelem leghosszabb szappanoperájának" nevezi a munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair és a pénzügyminiszter, Gordon Brown rivalizálásának és együttműködésének nyolc éves történetét.

A szappanopera utolsó részének témája: Brown kezébe kaparintja a kormányrudat. Csak azt nem lehet még tudni, mikor tűzik műsorra.

Ezért adta Ryan a New York Review of Booksban megjelent cikkének a Beckettre utaló címet: Gordonra várva. A szerző az egyik legrégibb oxfordi college feje, politikai filozófus és a 19-20. századi brit és amerikai liberalizmus történetének tudósa. Rendszeresen közöl politikai elemzéseket a NYR-ban.

Új cikkében azt fejtegeti, hogy a munkáspárti miniszterelnök hitelét nem az iraki beavatkozás tévesnek bizonyult, sőt sokak szerint hazug indoklása ásta alá. Ryan szerint a miniszterelnöknek tulajdonképpen sohasem volt személyes hitele a Munkáspárt hívei előtt.

A vezetést csak azért tudta megtartani, mert sikert sikerre halmozott. Labour politikus még sohasem vitte háromszor egymás után győzelemre pártját. De most, a siker tetőpontján mindenki azt várja, hogy adja át a helyét, ahogy már a választás előtt is sokakban felmerült, hogy inkább Brownnal az élen kellett volna kampányolni.

"Mindig volt valami valószínűtlen abban - írja Ryan -, hogy Tony Blair a Munkáspárt vezetője. Az ő politikai meggyőződése inkább keresztény és humanitárius, mintsem szocialista. Nem fűzik érzelmi szálak a munkásmozgalomhoz, amelyből a Labour Party kinőtt. Van politikai meggyőződése, de nem fejezi ki elméletileg artikulált módon. Ezért nem egy komoly gondolkodónak, aki arról akarta meggyőzni Blairt, hogy a Harmadik Utat vagy a kommunitarizmust kellene képviselnie, csalódnia kellett a miniszterelnökben, amikor az valami más, pillanatnyi szükségleteinek jobban megfelelő elméleti formulát választott, és a korábban felkarolt gondolkodó hoppon maradt."

"Blair nézetei egyszerűek. A brit társadalom igazságtalan, mert túl sok akadály áll a társadalmi mobilitás útjában. Másfelől úgy véli, hogy kevés a vállalkozói tehetség, s ezért szeretné, ha ebben a tekintetben az ország jobban hasonlítana Amerikára. Továbbá azt gondolja, hogy sok gyereket nemcsak gazdasági nélkülözés sújt, hanem szellemi szegénység is, mégpedig azért, mert szüleik nem nevelik őket kemény munkára és embertársaik tiszteletére. Ösztönös magatartása konzervatív és középosztályi jellegű."

Blair véletlenül került a munkáspárt élére - állítja Ryan. - A párt vezetője, John Smith 1994-ben váratlanul meghalt. Az esélyes utódjelölt Gordon Brown volt, de Blairnek sikerült meggyőznie őt, hogy nem volna szerencsés egy skót politikussal nekivágni az esedékes parlamenti választásoknak. Ezért állítólag megállapodtak, hogy előbb Blair következik, majd az első győzelem után Brown.

Hogy pontosan miben állapodtak meg, s egyáltalán megállapodtak-e bármiben, az a szappanopera témája. A győzelem mindenesetre nem maradt el. Amiben jelentős szerepe volt annak a húzásnak, hogy Blair törölte a Munkáspárt programjából a gazdaság kulcságazatainak államosítását.

"Bátor, sőt vakmerő húzás - írja Ryan. - Ha vereséget szenved, az végzetes vereség lett volna Blair számára. De nyert, és vele együtt nyertek a modernizálás hívei. Ezzel a miniszterelnök olyan hatalmat szerzett a párt fölött, amilyent egyetlen korábbi munkáspárti vezető sem élvezett. Valószínűleg ekkor támadt benne az a veszedelmes hit, hogy saját pártja ellenében is képes kormányozni az országot."

"De a Blair személye iránti bizalom - folytatja az elemzést Ryan - mindjárt az 1997-es választási győzelem után foszladozni kezdett. Részben a miniszterelnök stílusa miatt, aki túl sokat forgolódik hírességek társaságában, és túlontúl szereti az általuk fizetett külföldi nyaralásokat. A közönséget mindinkább nyugtalanította, hogy a munkáspárti kormány milyen ügyesen tud kedvező csavart adni minden hírnek. S kételyt ébresztett az is, hogy a hangzatos ígéreteket nem sikerült beváltani."

Az iraki háborúval kapcsolatos hitelvesztés csak az utolsó csepp volt a pohárban. Az idei, szerényebb választási győzelem után Blair is megérezte, hogy alázatosabb hangot kell megütnie. Azt ígérte, hogy meghallgatja a kritikát és tanulni fog belőle. "De ez már senkit sem hat meg - állítja Ryan. - Mindenkit csak az érdekel, hogy mikor és hogyan adja át a helyét Brownnak."

"Gordon Brown át van itatva a munkáspárti hagyománytól. Húszéves korában Skócia szocialista átalakításának szükségességéről írt tanulmányokat. Amikor ő beszél a Munkáspárt híveihez, azok az Old Labour hangját hallják. De pénzügyminiszterként épp azzal vált sikeressé, hogy pontosan azt tette, amit egy konzervatív csinált volna a helyében."

"Mindamellett - folytatja Ryan - aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a majdani Brown-kormány nem a kormányfő személyiségére fog koncentrálni, hanem a politikára, s ez a politika arra fog irányulni, hogy jobbra fordítsák a gyermekek sorsát, munkát adjanak az állástalanoknak, megfelelő oktatást és képzést biztosítsanak a munkaerőnek. Az a mód, ahogy Brown a pénzügyminisztériumot vezeti, nem arra enged következtetni, hogy az ő kormánya nyitottabbá vagy liberálisabbá válik, vagy kevésbé igyekszik majd csavart adni a híreknek. De ez a kormány egy ideig népszerűbb lesz, mert az emberek megunták Blair személyi kultuszát, és már nem hisznek a miniszterelnöknek."

"Akkor hát miben lesz más a Brown-kormány? - kérdezi Alan Ryan. - Egészen más lesz a stílusa, de szinte ugyanaz a politikája."