Az emberek azt hiszik, hogy álláspontjukat racionális megfontolások alakítják. Ha pártok követői, akkor sajnos tévednek: véleményüket önkéntelenül is pártjuk álláspontjához igazítják.

„Nemcsak a politikusokról és a megmondó emberekről van szó. A lakosság tekintélyes része is olyan abszurd vagy elítélendő nézetekre jut olykor, amelyekre nem is oly régen nem tartotta volna magát képesnek” – írja Paul Waldmann a Prospect magazinban.

A szerzőnek is feltűnt, hogy Obama elnök némely dolgokban meghátrált választási ígéreteihez képest, bár nem fejti ki, mire gondol. A sajtó az abortusz liberalizálását és a melegek katonai szolgálatának hivatalos engedélyezését szokta emlegetni a várólistára szorult ígéretek példáiként. E változás azonban semmi ahhoz képest, ami a republikánusoknál tapasztalható. Ők „a képmutatók olimpiájára készülnek”. Például a titkolózásra épülő külpolitika nyolc éve után nagyobb kormányzati nyíltságot követelnek, az állam vészes eladósítása után pedig aggódnak, amiért Obama a válságkezelés érdekében növeli az állami kiadásokat.

A képtelen gondolkodásban az egyszerű polgárok tömegei is követik őket. A pártok hívei ugyanis kedvenceik szavaiban nemigen szokták felismerni a képtelenséget, az ellenfél vezetőinek beszédében pedig az igazságot látják meg nehezen.

Amerikában számtalanszor kimutatták már, hogy ha demokrata az elnök, akkor a republikánusok úgy látják, bajban van a gazdaság, ha pedig republikánus ember ül a Fehér Házban, akkor a demokrata pártiak ítélik súlyosnak a gazdaság állapotát. És ebben nem is belső ideológiai szűrők irányítják gondolataikat, hanem annak felismerése, hogy mit mondanak pártjuk képviselői.

Bizonyíték erre, hogy a hívek nem egyszerre azonosulnak pártjuk álláspontjával, hanem szakaszosan. Előbb a leginkább érdeklődők, a legaktívabbak. Később a csak hézagosan tájékozódók, végül azok következnek, akik alig-alig jutnak újsághoz. A pártálláspont azonban lassan lecsurog hozzájuk is. Ezt a mechanizmust már a vietnami háború idején is kimutatták. Kezdetben demokraták és republikánusok egyként támogatták a háborút. Amikor a demokraták ellenezni kezdték, híveiknek csak kis része követte őket. A legegyszerűbb választók csupán évekkel később álltak be az ellenzők közé.

Mostanában hasonló jelenség figyelhető meg a republikánus szimpatizánsok körében a klímaváltozással vagy a fogolykínzásokkal kapcsolatban. Az elmúlt tíz évben a republikánus szavazók egyre nagyobb része tette magáévá azt az álláspontot, hogy a globális felmelegedésre vonatkozó aggodalmak túlzottak. Pedig közben a republikánus álláspont puhult: már nem humbugról szólnak a jobboldali kritikák, csak arról, hogy nem egyértelmű, mi a folyamatban az emberi tevékenység szerepe. Mégis nőtt a felmelegedést relativizáló republikánusok aránya, éspedig azért, mert ez idő alatt ért le a pártvélemény az egyszerű szimpatizánshoz.

A republikánus polgár pár évvel ezelőtt aligha gondolta volna, hogy valaha is pártolni fogja a foglyok kínzását. Azóta az új kormány nyilvánosságra hozta a kínzást engedélyező korábbi állásfoglalásokat, a republikánusok vezetői pedig azzal érveltek, hogy a kínzás sok esetben amerikai életeket mentett meg, s követelték az erre vonatkozó bizonyítékok nyilvánosságra hozását is. Ezek után a tipikus republikánus szimpatizáns ma azt válaszolja a közvélemény-kutatóknak, hogy bizonyos esetekben a foglyok kínzása megengedhető.

Waldmann biztos benne, hogy hamarosan a demokrata párthívek is furcsa véleményt fognak alkotni valamilyen fontos ügyben, pusztán a pártosság okán. Csak azért fohászkodik, hogy a kínzásnál kevésbé elborzasztó legyen az az ügy.