Amerikából nézve az európai típusú parlamentáris rendszer jobban működik, mint az amerikaiak elnöki rendszere. Európából nézve mindez másként fest.

„Legközelebb, mielőtt politikusainknak szemére hányjuk, hogy semmit sem képesek elintézni, talán gondoljuk meg, milyen kormányzati rendszerben kell működniük” – írja Lee Drutman a tudomány legfrissebb eredményeit népszerűsítő Miller-McCune magazinban.

Az amerikaiaknak alig egyharmada van jó véleménnyel a törvényhozás munkájáról. A progresszív értelmiség pedig még az átlagnál is elégedetlenebb. A 90-es években Bill Clinton elnök kétszer is nekirugaszkodott az egészségbiztosítás reformjának, de olyan nagy ellenállásba ütközött a kongresszusban, hogy le kellett tennie terveiről. Pedig volt akkora választói felhatalmazása, amelynek birtokában más országok vezetői nagyhatású reformokat hajthatnak végre. Az amerikai alkotmányos rendszer azonban elsősorban a hatalmi ágak egyensúlyára épül, akár a hatékony kormányzás rovására is. Az elnököt és a törvényhozás tagjait külön-külön választják, s a feleknek minden lényeges döntés előtt egyetértésre kell jutniuk.

A Bostoni Egyetem két oktatója, John Gerring és Strom C. Thacker nyolc éven át százharminc ország adatait vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a parlamentáris rendszerek jobb feltételeket teremtenek a hatékony döntéshozatalhoz, mint az elnökiek. Kutatásaik eredményét a Comparative Political Studies hasábjain foglalták össze, de  bővebb terjedelemben könyv alakban is közzétették.

A parlamentáris rendszerekben nem is lehet kormányt alakítani megfelelő parlamenti többség nélkül. A lakosság voltaképp egyenesen kormánytöbbséget választ, így a törvényhozás és a végrehajtó hatalom szembenállásának esélye eleve minimális. Az elnöki rendszerben viszont a feleknek vétójoguk van, és gyakran politikailag is szemben állnak egymással.

A tanulmány készítői tizennégy mutatót választottak ki a két rendszer összehasonlítására. A korrupció, a bürokrácia, a politikai stabilitás és más hasonló indikátorok mérőszámai a kormányzás hatékonyságát mérték, a telefonnal való ellátottság, a születéskor várható átlagos élettartam, az írástudatlanság és egyéb hasonló indikátorok értékei pedig a humán fejlettséget.

A parlamentáris rendszerek meghökkentően jobb eredményt mutattak szinte minden országban és szinte minden területen. Igaz, a fejlett, és ezért valószínűleg eleve jobb értékeket produkáló országok között gyakoribb a parlamentáris rendszer, a feltörekvő vagy éppenséggel elmaradottabb országokban viszont szinte általános az elnöki szisztéma. A kutatók igyekeztek ezt a tényezőt statisztikai módszerekkel kiszűrni, de így is a parlamentáris rendszer bizonyult jobbnak.

A két szerző úgy látja, hogy az Egyesült Államok az élet számos területén sokkal jobban teljesítene, ha a jobbik rendszert választaná. Amerikában persze belátható időn belül semmi esély alkotmányjogi reformra, de másutt, ahol ez napirenden van, érdemes megfontolni a kutatás eredményeit.

Nagy-Britanniában történetesen napirenden van az államberendezkedés reformja, legalább is a politikai programok szintjén. Csakhogy a brit reformerek éppen az ellenkező irányban keresik a megoldást. Úgy látják, hogy a választási rendszer igazságtalanul bünteti az ellenzéket, s hogy a parlamenttel szemben túl nagy a miniszterelnök hatalma. A reformtervek különösen nagy lendületet kaptak a képviselők költségelszámolása körül kirobbant botránysorozat nyomán. David Cameron, a konzervatív párt vezére azt javasolja, hogy ne csak egyéni jelöltekre, hanem pártlistákra is lehessen szavazni, és ezek arányában is osszanak mandátumokat, továbbá decentralizálják a döntési jogokat, a miniszterelnök hatáskörét is beleértve.  Igen hasonló elképzelést vetett papírra Alan Johnson egészségügyi miniszter, akit a munkáspárti elnökség egyik várományosának tartanak. Arányosabb választási rendszert javasol, és azt szeretné, ha a parlament szorosabb ellenőrzést gyakorolhatna a kormány fölött.