Amerikában kihalóban vannak a szakmunkástanfolyamok. Az iskolák azt hiszik, a számítástechnika a jövő útja. Pedig az ember kevés dologban leli annyira örömét, mint abban, amit a két kezével hoz létre.

„Matthew B. Crawford a Los Angeles-i öböl partján nőtt fel, egy elméleti fizikus családjában, de már középiskolás és egyetemista korában is maga kereste a kenyerét villanyszereléssel” – mutatja be Francis Fukuyama, a hírneves amerikai filozófus a New York Timesban egy új könyv szerzőjét, aki afelett kesereg, hogy sorra szűnnek meg az iskolákban a politechnikai foglalkozások, de ebből jóval messzebb menő következtetéseket is levon. Mindenekelőtt azt, hogy Amerikában alaposan alábecsülik a kétkezi munka jelentőségét.

Crawford motorkerékpár szervizt vezet Richmond városában, és közben a Virginiai Egyetemen tanít. Könyvében arról számol be, hogy azok a középiskolák, amelyek szakképző tanfolyamokat is fenntartanak, tömegestől szüntetik be a szakmunkás-előképzést, és helyette számítástechnikai foglalkozásokat tartanak. Amerika-szerte szakértők egész légiója hirdeti, hogy a vízvezeték-szerelő, az asztalos, a műszerész, a villanyszerelő szakmájának bealkonyult, az amerikai munkaerőnek magasabb végzettséget kell szereznie, hogy a modern globális gazdaság kihívásainak meg tudjon felelni. Mindenkinek egyetemre kell járnia, és elemzővé, „tudásmunkássá” kell válnia, mert a szellemi munka nagyobb hozzáadott értéket termel, mint a fizikai.

A homo fabernek viszont szüksége van arra, hogy rálátása legyen a dolgokra, és alakítani tudja az őt körülvevő világot. A kétkezi munka erre lehetőséget nyújt, a szellemi csak olykor. Azon felül tévedés az, amit Richard Florida, a „kreatív osztály” elméletének atyja hirdet más gurukkal együtt, hogy tudniillik a szellemi dolgozók között csak úgy hemzsegnek a felszabadult, énjüket kiteljesítő alkotók. Valójában az irodai munka monoton tevékenység, amelynek eredményét a dolgozó a legritkább esetben tapasztalhatja. Fukuyama egyenesen úgy fogalmaz, hogy a Marx által emlegetett bérrabszolgaságnál is elidegenítőbb, amit egy irodai dolgozónak teljesítenie kell. Ezzel szemben a villanyszerelő azonnal tapasztalhatja munkájának eredményét, elég felkattintania a villanykapcsolót.

Az embereknek azonban szükségük van olyan tevékenységre, amelynek eredményeképp megváltozik valami. Ehhez el lehet jutni úgy is, ha valaki kitanul valami hasznosat, például a kertészkedést, a mérnökséget, vagy megtanul oroszul. De ehelyett az embereknek azt ajánlják föl, hogy válogassanak szabadon a fogyasztási javak között, és önkifejezésképpen ámuldozva lapozgassák a Harley Davidson katalógust.

Crawford szerint hamis a fizikai és a szellemi munka szembeállítása. A valódi tudás ugyanis jelentős részben a tárgyi valósággal való találkozásokban keletkezik. Az ilyenfajta kétkezi tevékenység megköveteli a világ ismeretét, és önmagunk korlátainak ismeretét is. Ez a fajta tudás nem sajátítható el mechanikusan, szabályok alapján, ahogy a számítógép „tanul”, csakis tapasztalat, intuíció és a kudarcokból merített tanulságok alapján.

De az egész rendszer is rosszabbul működik a személytelenedéstől. Van valami jelképesen bizarr abban, hogy Kínában helyi dolgozók varrják a skót szoknyát, amelynek kulturális jelentéséről sejtelmük sincs. Ugyanígy valamikor a hitelező és a kölcsönvevő ismerték egymást, kettejük között bizalmi viszony állt fenn. Ma mindez személytelenül zajlik, a mai rendszerben nem érvényesül az óvatosság és a judícium.

Crawford tehát egészen a pénzügyi válság okaiig jutott az elemzésben, de Fukuyama visszatér a kiindulóponthoz. Megvallja, hogy hangos nemzetközi sikerei ellenére is ritkán érzett akkora örömöt, mint amikor barkácsszerszámaival bútorokat fabrikált a családjának. Néhány éve abbahagyta. És most már nem tudja eladni a szerszámokat, mert nem kellenek senkinek. „Hát igen, a politechnika ma már történelem.”