A mexikói kormány szegénység elleni programja feltételekhez kötötte a segélyt: csak azoknak a szülőknek folyósítja, akik iskolába járatják gyerekeiket. Ennek immár egy évtizede. Azóta a modellt több mint harminc állam alkalmazza – köztük fejlett országok is.
„A szegénységgel kapcsolatos újabb kutatások már nem a kapitalizmus, de nem is a szegények számlájára írják a nyomort. A szegénység elleni harc terén a legérdekesebb, és az egész világon, így az Egyesült Államokban is fontos tanulságokkal szolgáló kezdeményezések Mexikóban zajlanak” – olvassuk Tina Rosenbergnek, a New York Times latin-amerikai tudósítójának riportját.
Oscar Lewis amerikai antropológus mexikói farmerek körében végzett kutatásai során már a hatvanas években felismerte, hogy a tartós mélyszegénység legfőbb okai bizonyos szocializációs és kulturális jellegzetességek: az alkoholizmus, az iskolakerülés, a macsó értékvilág, és egyéb, a szegény családokban nemzedékről nemzedékre szálló szokások, amely lehetetlenné teszik a felemelkedést.
Lewis baloldali volt, a szegénység kultúrájával kapcsolatos tézisét azonban az elmúlt évtizedek során mindinkább a jobboldal sajátította ki. Ő még úgy gondolta, hogy a szegénység öröklődő kultúrája elsősorban a kapitalizmus és az egyenlőtlenség következménye. A hetvenes évektől a konzervatívok is előszeretettel hivatkoztak a szegénység kulturális sajátosságaira, amikor azt igyekeztek bizonyítani, hogy a szociális kiadások növelése csak pénzkidobás, hiszen segélyekkel nem lehet megváltozatni a szokásokat és az értékrendet: hiába kap némi pénzt egy szegény család, ha a gyerekeknek ugyanazt a kultúrát adja tovább.
Rosenberg beszámolójából kiderül, hogy Mexikóban jelentős előrelépés történt a sokáig megtörhetetlennek hitt tartós szegényég felszámolásában. Ernesto Zedillo elnök az 1994-es mexikói pénzügyi válság után hirdette meg a szegénység elleni Progresa (Haladj) programot, amelyet utódja, Vincente Fox 2002-ben Oportunidades (Esélyek) névre keresztelt át. A program legfontosabb újítása, hogy a résztvevő szegény családok készpénzben folyósított rendszeres segélyt kapnak, ha gyerekeiket iskolába küldik és a család tagjai rendszeresen járnak egészségügyi vizsgálatokra. A cél a szegénység kultúrájának megtörése az iskolázottság szintjének növelésével és az egészségügyi helyzet javításával. Az ötmillió mexikói szegényt ellátó program mára az ország legfontosabb szociális intézményévé vált.
A program sikerében kevesen hittek. Sokan gondolták, hogy a pénzbeli támogatást elisszák vagy elherdálják. Az elmúlt tíz év tapasztalatai azonban nem igazolják az aggodalmakat: a segélyek 70 százalékát élelemre fordítják, a maradék pénz többségét pedig ruházkodásra. Bár azt még nem lehet kijelenteni, hogy sikerült megtörni a szegénység kultúrájának átadását a következő generációnak, a statisztikák máris biztatóak. 1996-ban, a mexikói valutaválság idején az ország 37,4 százaléka élt extrém szegénységben, 2006-ban viszont csak 13,8 százalék (miközben a gazdasági növekedés évente mindössze 3 százalék volt). Jelentősen csökkent az alultápláltak száma, és javult a népesség egészségügyi állapota. A legnagyobb változás az oktatás terén tapasztalható: egyre többen végzik el az általános iskolát, és ugrásszerűen nőtt a középiskolába járó szegények száma.
Az Oportunidades működési hatékonysága is irigylésre méltó. A rászorultak bankszámlára kapják a pénzt, így az ügyintézés egyszerű. Mivel a helyi hivatalnokoknak egyáltalán nincs beleszólásuk a programba, a korrupció lehetősége is ki van zárva. Az évi 3,8 milliárd dolláros programnak mindössze 3 százalékát teszi ki a működési költség.
A már a Világbank által is támogatott program sikerét jól mutatja, hogy több mint 30 ország vette át a modellt. Többnyire latin-amerikai államok követték Mexikó példáját, de Törökország és New York városa is hasonló kezdeményezést indított.
Rosenberg szerint az Oportunidades sikerének titka abban rejlik, hogy szakít a szegénységgel kapcsolatos hagyományos jobb- és baloldali klisékkel. Akár a társadalmi egyenlőtlenség strukturális következményének tekintjük a szegénységet, akár kulturális és életmódbeli sajátosságokra vezetjük vissza, a feltételekhez kötött segélyek alkalmasak a nyomor újratermelődésének megakadályozására. Mint Rosenberg a New York-i program kapcsán írja, a baloldal is egyre inkább kezdi felismerni, hogy a feltételek nélkül folyósított segélyek nem kellőképpen hatékonyak a szegénység felszámolásában, a jobboldal pedig belátja, hogy a kormánynak igenis feladata a szegénység elleni harc támogatása.