Az egyetemek szakítanak a klasszikus humán oktatással, ehelyett egyre gyakrabban popzenét és csak politikailag értelmezhető tantárgyakat tanítanak. A konzervatív szerző szerint vissza kellene állítani a hagyományos értékek rangját.

„Az egyetemek visszahódítása nem lesz könnyű. Konfrontálódást követel az ifjúság kultúrájával, és annak belátását, hogy az egyetem hivatása nem a diákok ízlésének hízelgő kiszolgálása, hanem egy valami jobba való átmenet rítusának átadása” – írja Roger Scruton, a Spectatorban. Az ismert konzervatív filozófus műveiben gyakran intéz heves kirohanásokat a modern popkultúra ellen, és fájlalja a hagyományos nemzeti táncok eltűnését. De mint azt néhány éve bevallotta, van egy titkos szenvedélye, amely nehezen egyeztethető össze az elveivel: Elvis hangjának ő sem tud ellenállni.

Ahogy az egyetemi oktatás egyre tömegesebbé vált, a humán tárgyak kezdték kiszorítani a természettudományokat. A diákok mindinkább szabadidős érdeklődésüket igyekeznek kielégíteni, és szívesebben ápolják lelküket, semmint hogy bonyolult elméleteket sajátítsanak el.

Amikor humán tanulmányok címén még ókori nyelveket kellett elsajátítani és a német filozófiát kellett megismerni, legalább afelől nem volt kétség, hogy az egyetemi évek egyfajta szellemi fegyelmet követelnek, ha nem volt is világos, mi az így megszerzett tudás gyakorlati haszna.

De amikor a tantervekben az angol kultúra és más „álklasszikus tudományok” foglalták el a központi helyet, egyszerűen az oktatás értelme vált kétségessé. Ráadásul ez olyan folyamatot indított el, amelynek végén maga az angol kultúra is háttérbe szorult. Az angol kultúra nyomában ugyanis jóval kétesebb tárgyak is megjelentek, például a nőtudomány és a melegtudomány. Mivel ezek a tudományterületek csak valamilyen ideológiai cél függvényében értelmezhetők, az egész humán oktatás ideológiai megvilágításba került. Az angol kultúra klasszikusai e szempontból kevéssé használhatók, hiszen ki érthetne ma egyet a régi szerzők értékeivel. Ez utóbbiak „legfeljebb társadalompatológiai példa gyanánt szolgálhatnak” az oktatásban.

Márpedig kezdetben a humán tárgyak oktatásának célja a kritikai érzék és az ízlés fejlesztése volt.

Itt Scruton kedvenc témájára, a popkultúra kritikájára tér át. Saját oktatói tapasztalata alapján megállapítja, hogy az ifjúság ma az egyetemen nem a kamaszkorból akar a felnőttkorba átlépni, hanem a gyermekkorból a kamaszkorba. A klasszikus kultúra egy cseppet sem érdekli, mert kultúrájának célja a bandához tartozás. Ezért a kedvenc zenéjének bírálatában ellenséges megnyilvánulást lát. Ez a magatartás lehetetlenné teszi a kritika elsajátítását. Összehasonlításra is csak a különböző popzenei irányzatok között van lehetőség. Mozart vagy Schubert elemzése lehetetlen. Valamikor az a tudás, amelynek alapján a giccset meg lehet különböztetni a művészettől, az igazi érzelmet az utánzattól, ugyanolyan fontosnak számított a társadalom egészsége szempontjából, mint bármely természettudomány. Manapság viszont két művet csak annak alapján szokás összehasonlítani, hogy mi a politikai-ideológiai mondanivalójuk. Ha a kritika képességét kivesszük a humán tudományból, akkor az egész egyetemi oktatásnak alig marad értelme.

A konzervatívok arról panaszkodnak, hogy egyre politizálódnak az egyetemek, s hogy a campusokon a liberális eszmék hódítanak. Pedig ennél fontosabb, hogy visszaállítsuk jogaiba a művészeti kritikát.