A kellemetlen vagy ellenszenves eseményeket hajlamosak vagyunk valamilyen rejtett rosszindulatú erő mesterkedésének tulajdonítani. Kiváltképp, ha valamilyen politikai tábor elszánt tagjai vagyunk. Hogy melyik oldalon, az mindegy.

„Korántsem csupán a régi vágású baloldal sajátja az a meggyőződés, hogy a demokrácia puszta díszlet, mert a választópolgárok tájékoztatását rejtett erők tartják kezükben. A politikailag elkötelezett emberek többsége szerencsésnek mondhatja magát, ha egy életen át sikerül ellenállnia az ilyenfajta összeesküvés-elméletek csábításának” – olvassuk Nick Cohen baloldali brit publicistától a fennállásának éppen első évfordulóját ünneplő Standpoint magazinban.

Nagy-Britanniában a legelevenebben élő összeesküvés-elmélet Diana hercegnő halálával kapcsolatos: kifejezetten elterjedt nézet, hogy a királyi ház és a titkosszolgálat ölette meg, azért, mert muzulmán férfihoz készült (volna) férjhez menni. Ezt a hiedelmet Cohen röviden és meggyőzően cáfolja, valójában azonban inkább a politikai természetű összeesküvés-elméletek érdeklik.  Az évezred elején még magát Amerika-ellenesnek minősítő szerző 2003-ban támogatta az iraki inváziót, újabban pedig tagja egy szervezetnek, amely Izrael-ellenes elfogultságot tapasztal a brit sajtóban, és ennek kiigazítását tekinti feladatának. Cikkében ennek megfelelően nagy súllyal szerepelnek e két témával kapcsolatos teóriák. Megállapítja, hogy a muzulmán világban egészen mindennapos a zsidóság valamiféle világméretű összeesküvését feltételezni. Az efféle legendák persze Nyugaton is léteznek, csak éppen újabban a radikális jobboldal falait áttörve a baloldal egy részében is megértésre találtak. 

Nick Cohen érdekes módon ehhez a tipikus összeesküvés-elmélethez hasonlítja azoknak a véleményét is, akik szerint a Bush-kormányzat tudatosan megtévesztette a világot, amikor azt állította, hogy Szaddám Huszein iraki diktátor tömegpusztító fegyvereket rejteget. Arra persze nincs bizonyíték, hogy Bush elnök biztos lett volna az állítás alaptalanságában, de arra van, hogy munkatársaival együtt rossz irányba terelte a tényfeltárást. Ezúttal tehát csakugyan volt egy központ, amelynek tevékenysége előidézett egy bizonyos rossz eredményt.

A valódi paranoid elméletek ennél gyakran sokkal bonyolultabbak, bár persze alapvetően az a funkciójuk, hogy egyszerű, egytényezős magyarázatot adjanak a világra. Norman Cohn tavaly megjelent könyvét idézve a szerző azt írja erről, hogy „félművelt fantaszták beteges fantáziálásukat elméletnek álcázva szolgálják fel a tudatlanoknak és a babonásoknak”. Ezek a téves előfeltételezésből zárt logikai láncban levezetett következtetések aztán megragadhatják máskülönben egészséges lelkű emberek sokaságát is.

A világ rendezetlen jelenségeibe egyszeriben rendet vág egy-egy ilyen magyarázat, méghozzá úgy, hogy a gonosz rejtett erő felmutatásával egyúttal közvetve vigaszt is nyújt. Hiszen eszerint az ember képes megváltoztatni a dolgok menetét. Maga az elmélet hirdetője pedig egyszeriben vezető szerepre tesz szert, hiszen rendet lát ott, ahol a sokaság csak káoszt.

David Aaronovitch, a New York Times publicistája újonnan megjelent Vudu történetek című könyvében azt írja, hogy az összeesküvés-elméletek maguk sokkal nagyobb kárt képesek okozni, mint a feltételezett összeesküvések. Nick Cohen szerint emiatt nem volna szabad toleranciával kezelni őket. A nyugati baloldalt teszi például felelőssé azért, hogy az iszlamista tanok, amelyek telis-tele vannak paranoid összeesküvés-tételekkel, zavartalanul terjedhetnek a bevándorlók között Nagy-Britanniában. Nem véletlenül erősödött meg válaszul a szélsőjobboldal, a maga összeesküvés-elméleteivel.

Aaronovitch könyvének olvastán Cohennek mindössze egy hiányérzete marad: a műből nem derül ki, mikor kell az összeesküvés-elméletek elemzéséről áttérni az aggodalomra. „Pontosabban szólva jó volna tudnunk, nem kell-e máris aggódnunk.”