Izraelben egyre nő az ultraortodoxok és az arabok súlya – egyelőre csak az iskolás korosztályokban. A világias középosztályban ez félelmeket szül, és ebből meríti erejét az új, radikális nacionalista kormánypárt.
„Obama amerikai elnök a palesztin állam létrehozását sürgeti, az új izraeli kormány szerint ehhez ma nincs megfelelő tárgyalópartner. Vagyis izraeliamerikai összeütközés várható. Csakhogy az izraeli társadalomban a két kormány akaratánál sokkal nagyobb erők léptek működésbe, és ezek alakítják az eseményeket” – olvassuk a Foreign Policy magazinban Richard Cinciotta demográfus és Eric Kaufmann politológus tollából.
A politológus a demográfus segítségével próbál magyarázatot találni arra, hogy Avigdor Liebermann rasszistának minősített pártja a harmadik helyen végzett a februári választáson, és korántsem csupán az orosz bevándorlók körében arat sikert, mint kezdetben, hanem az Izraelben született világias rétegek között is. A szerzők nem találják ugyanis kielégítőnek azokat az értelmezéseket, amelyek szerint a palesztin rakétatámadások és a vallásosság megerősödése növeli a feszültséget, és ezzel a szélsőséges pártok kezére játszik.
A kezdeti időkhöz képest a különféle eredetű izraeliek termékenységi mutatói a várakozásnak megfelelően nagyjából kiegyenlítődtek. A Közel-Keletről és Afrikából bevándorlók leszármazottainak ma már nem öt, hanem három gyermeke születik átlagban. Az európai és amerikai bevándorlók valamivel a kétgyermekes átlag fölött vannak, szűken ugyan, de a reprodukciós ráta fölött (adataik jobbak, mint a Nyugaton maradtakéi). Az arab lakosok gyermekszáma hét gyermekről ennek felére csökkent. Igaz, ez is magasabb, anyánként több mint egy gyermekkel, mint a világias zsidó családok átlaga.
Egyetlen csoport nem illeszkedik ebbe a trendbe: az ultraortodox zsidó lakosoké. Ők ma a hétmilliós lakosság körülbelül egytizedét alkotják, és lélekszámuk évi 4 százalékkal nő: családjaikban átlagosan 7 gyermek születik. Ezzel szemben a migráció mérlege nem haladja meg az évi 20 000 főt, ami a népesség növekedésének alig 18 százalékát teszi ki. Fél évszázaddal ezelőtt az iskolások 15 százaléka volt arab vagy ortodox családok gyermeke. Ma 46 százaléka. Tíz év múlva az elemi iskolások több mint fele közülük kerül ki, és nem mellékes, hogy mind az arabok, mint az ultraortodoxok jellemzően saját, elkülönült iskoláikban tanulnak. Húsz év múlva ők alkotják majd a 18-19 éves korosztály mintegy felét.
A világias zsidó lakosságban ingerültséget vált ki az ortodoxok számarányának növekedése. Részben anyagi okokból: az ultraortodox fiatalok ugyanis jellemzően felmentést kapnak a katonai szolgálat alól azon a címen, hogy évtizedekig vallási tanulmányokat folytatnak. Ily módon munkajövedelmük sincs, adót sem fizetnek, viszont szegénynek számítanak, ezért jóléti támogatásban részesülnek, s külön segélyt kapnak azért, mert nagycsaládosok.
Ráadásul, mint a Metazinban is olvasható volt, Izraelben jellemzően ortodox rabbik végzik a családjogi hivatali teendőket, és ez a világias lakosságnak, valamint a neológ vallásosoknak sok bosszúságot okoz. Ultraortodox aktivisták erőteljes kampányt folytatnak egyes filmek és termékek ellen, továbbá zaklatják azokat a lakosokat, akik nem tartják meg szigorúan a szombat előírásait. Régebben pártjaik olykor részt vettek ugyan a kormánykoalícióban, de az izraeli-palesztin tárgyalások iránt közömbösek voltak. Újabban ők a leghajthatatlanabbak ezen a téren is, mert ellenzik a szabálytalanul létrehozott zsidó települések felszámolását, és ezzel akadályozzák az izraeli-palesztin rendezési folyamatot.
Liebermann pártja, az Iszrael Béténu (Izrael az Otthonunk) az efféle aggodalmakra radikális megoldást kínál. A februári választások után bejelentette, hogy támogatja a független palesztin állam létrehozását, de területcsere keretében. A palesztin területeken létrehozott izraeli telepek többségét Izraelhez csatolná, az 1967-es izraeli határon belüli palesztin településeket viszont a palesztin hatóságoknak adná. Az így létrejövő Izraelben a cionista alapelveket megerősítő világias családjogi törvénnyel ösztönözné a bevándorlást és csökkentené az ortodox papság szerepét. A teljes jogú állampolgárságot állami hűségeskü letételéhez kötné. Ezzel nem csupán az arabok választójoga válna kérdésessé, hanem az ortodoxoké is, akik vallási megfontolásokból nem hajlandók elismerni az izraeli államot. Végül Liebermannék katonai szolgálat vagy közmunka teljesítéséhez kötnék a jóléti juttatásokat.
Az elemzők nem bocsátkoznak politikai jóslatokba, de azt megkockáztatják, hogy az ortodoxok súlya a lakosságon belül emelkedni fog, s ezért valószínű, hogy a radikális nacionalista párt támogatottsága tovább nőhet a világi zsidók körében.