A belfasti antropológus szerint a toleráns heteroszexuálisok körében is általános, hogy viszolyognak a csókolózó meleg párok látványától. Az érzés természetes – nyugtatja meg őket a meleg szerző. Viszont megváltoztatható – vigasztalja a melegeket.

„Sokan nem látnak semmi kivetnivalót abban, ha egy meleg pár a nyilvánosság előtt csókolózik, de ugyanezekben az emberekben öntudatlanul negatív érzéseket vált ki, ha egy meleg pár csókot vált” – állapítja meg Jesse Bering, a belfasti Queens University tanára.

A szerző egy budapesti élménnyel kezdi az eszmefuttatást: feltűnt neki, milyen leplezetlen vággyal csókolózik egy jól megtermett hölgy a parkban a nála jóval kisebb férfival. Úgy tapasztalta, hogy más párok sem fogják vissza magukat, és ettől még a külföldi turistáknak is kedvük szottyan egy-egy egymásba karolásra, ölelésre. Kivéve a hasonnemű párokat. Ő maga sem ment messzebb egy-egy futó érintésnél a maga Juanjával. És mint írja, nem, vagy legalábbis nem csak a homofób garázdáktól való félelem tartja vissza e téren a meleg párokat: nem akarják kellemetlen helyzetbe hozni környezetüket. Érzik, hogy rossz érzést váltanának ki azokból is, akik egyébként nem ellenszenveznek velük.

Bering szerint ezt igazolja egy friss tanulmány, amelyet a Harvard University Yoel Inbar vezette pszichológus kutatócsoportja publikált az Emotion című pszichológiai folyóiratban.

Egyetemi hallgatókat két csoportban ismertettek meg egy olyan videofilm történetével, amelynek láttán a nézőknek csókolózni támadt kedvük. A megkérdezettek egyik felének úgy mesélték el a történetet, hogy heteroszexuális csók volt az eredmény, a másik csoportnak úgy, hogy homoszexuális. Mindkét csoport egyaránt elfogadhatónak tartotta a csókot is, az azt előidéző filmet is. Egyetlen különbség volt csupán: a homoszexuális csókról szóló történetet hallgató csoport többsége szerint a rendezőnek az volt a szándéka, hogy kiváltsa a csókolózást, a másik csoport tagjai szerint nem. Mármost a kutatók és Bering szerint ez azt jelenti, hogy az illetők tudat alatt negatív érzelmekkel viszonyulnak a melegek csókolózásához. Joshue Knobe filozófus ugyanis kimutatta, hogy az emberek akkor hajlamosabbak szándékosnak tekinteni egy magatartást, ha erkölcsileg kifogásolhatónak ítélik. Ez az úgynevezett Knobe-hatás, amelyet Bering szerint a tudomány bőségesen igazolt.

A Harvard kutatócsoportja a jelenség magyarázatával is megpróbálkozott. Megvizsgálta a megkérdezetteket aszerint, hogy mennyire érzékeny a gyomruk, s kiderült, hogy a rosszullétre hajlamosabbak, a kellemetlen szagokra, látványokra érzékenyebbek a többieknél nagyobb arányban vélték úgy, hogy a rendező szándékosan provokálta ki a melegek csókolózását. A kutatók ebből arra következtettek, hogy az önkéntelen viszolygás a melegek csókolózásától zsigeri hajlam, és evolúciós okokra vezetik vissza. Magyarázatuk szerint minden szokatlan magatartásmód, amely a táplálkozással, a tisztasággal vagy a nemiséggel kapcsolatos, a fertőzés veszélyét hordozza magában, és azok a gének maradtak fenn, amelyeknek hordozói az ilyesmitől idegenkedtek.

Az undor, a viszolygás tárgya azonban nem állandó. Például a holttestektől irtózó orvostanhallgatók egy bonctermi kurzus végén már nincsenek rosszul a halottak látványától. Bering ezzel a bizarr példával igazolja, hogy a melegek nyilvános csókolózásával szembeni ellenérzés is megváltoztatható. Csupán többet kell csókolózniuk nyilvánosan, s a heteroszexuálisok mindjárt hozzászoknak a látványhoz.

Csakhogy az írás arra is bizonyság, hogy ez a recept nem feltétlenül célravezető. Bering nyilván hozzászokott már a heteroszexuálisok csókolózásának látványához, mégis érezhető idegenkedéssel, már-már viszolygással ír arról a termetes magyar hölgyről, aki a parkban majd’ felfalta kedvesét.