Jürgen Habermas szerint a vallási gondolatnak helye van a demokratikus közéletben, Paolo Flores d’Arcais szerint nincs. A recenzor szerint azok is egyfajta hitből indulnak ki, akik kitiltanák a hitet a közpolitikai vitákból.
„Ha egyszer mindannyian hívők vagyunk, akkor csupán az köztünk a különbség, hogy nem ugyanabban hiszünk. A politikának pedig az a dolga, hogy konszenzust alakítson ki az eltérő nézetek között, ha néha mégoly átmenetieket is” – olvassuk a Cardus kutatóközpont Comment című folyóiratában David T. Koyzistól, aki könyvben foglalta össze a mai politikai elméletek keresztény kritikáját, s aki Bizantinus kálvinista címen vezet webnaplót.
Koyzis röviden összefoglalja azt a vitát, amely a német Jürgen Habermas és az olasz Paolo Flores d’Arcais között zajlott le a Utopian folyóiratban arról, van-e helye a demokratikus közszférában a vallásnak. Habermas híres 2006-os tanulmányában azt írta, hogy ha (a liberális álláspontnak megfelelően) a polgároknak a közszférán kívül kell hagyniuk értékpremisszáikat, akkor a vallásos polgárok aránytalan hátrányba kerülnek, ráadásul éppen a tolerancia jegyében.
Paolo Flores d’Arcais, a neves baloldali filozófus, a MicroMega című folyóirat alapító főszerkesztője Tizenegy tézisben utasítja el Habermas álláspontját. Abból indul ki, hogy aki Istenre hivatkozik egy vitában, az alkalmatlan a racionális párbeszédre. Ha például valakinek az a meggyőződése, hogy az abortusz azért tilos, mert Isten a maga képére teremtette az embert és ily módon az élet, a magzaté is, szent, akkor az illető semmilyen észérvvel nem téríthető el álláspontjától.
Habermasnak erre az ellentmondásra az a válasza, hogy az államügyek terén valóban az etsi Deus non datur (mintha Isten nem létezne) elve az irányadó, de a közvélemény szférájában a polgárok világnézeti alapon is szerveződhetnek. Az állami intézmények területén kívül, a politikai nyilvánosság szférájában tehát már nem érvényesülhet kizárólagos hatállyal a világi állam elve.
Flores d’Arcais szerint viszont a két szféra nem választható szét, hiszen egyenesen elvárható az államtól, hogy a közvéleményre reagáljon. A liberális álláspont törvénybe iktatása nem kötelezné a vallásosokat arra, hogy olyasmit kövessenek el, amit egyházuk és meggyőződésük tilt. Ezzel szemben a vallásos álláspontra épülő törvények végül is börtönnel sújthatnának mindenkit, aki nem követi a pápa útmutatásait.
Válaszában Habermas kifejti, hogy a demokráciának döntés előtt minden véleményt meg kell hallgatnia, a vallásos álláspontot is. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a vallásos hagyomány a maga sajátos nyelvén nagy erővel képviseli az erkölcsi intuíciókat”. A vallásos álláspont kizárása tehát se nem igazságos, se nem hasznos. Másfelől azonban a vallási közösségnek, ha azt akarja, hogy megértsék mondanivalóját, olyan nyelven kell megszólalnia, amely mindenki számára érthető. Végül Habermas arra is figyelmeztet, hogy az emberi méltóság világi eszméje is vallási eredetű. Téves – mert csak a természettudományt tartja szem előtt – az az álláspont, hogy a vallás nem járulhat hozzá a tudáshoz. A vallásos hagyomány ugyanis a maga igazságkeresésével egész társadalmakat képes megihletni.
Viszontválaszában Flores d’Arcais elismeri, hogy a vallásos hagyomány bő tárházát nyújtja az egyenlőség és az igazságosság megnyilvánulásainak, de egyúttal „az ellenkező irányban is kimeríthetetlen”.
A vitát összefoglaló Koyzis a vallásos oldalon két, egyaránt hibás megközelítést lát. Az egyik szerint az egyház ne törődjön az állammal, a másik szerint pedig alkalmazkodjon hozzá. Nem mondja ki, de lényegében e másodikhoz sorolja Habermas álláspontját. Koyzis szerint azonban a kereszténységnek nem kell zárójelbe tennie vallásosságát, ha a politika mezejére lép, hanem kétségbe kell vonnia a liberális álláspont világnézeti semlegességét, és ezáltal jogát a döntőbíró szerepére. Minden ember hívő ugyanis, még ha az ateisták tagadják is.