Az embert az őskori törzsi villongások tették képessé az önzetlenségre. Régészeti és antropológiai kutatások eredményeiből kikövetkeztethető, hogy azok a gének maradtak fenn, amelyeknek hordozói képesek voltak áldozatot hozni másokért.
„Az új modell az emberi evolúció egy régi rejtélyére kínál magyarázatot: hogyan lett e teremtményből, melynek egyedei szinte kizárólag azzal törődtek, hogy génjeiket továbbadják, olyan társadalom, amelynek tagjai általában tisztelik a törvényt, és többnyire monogámiában élnek?” – olvassuk Ewen Callawaytől a New Scientistben.
Valamikor a kései pleisztocén korban a hirtelen klímaváltozások közelebb sodorták egymáshoz a vadászó-gyűjtögető embercsoportokat, és gyakoribbá vált közöttük a harc az élőhelyért. Samuel Bowles szerint, aki az új-mexikói Santa Fében és az olaszországi Sienában behaviorista közgazdaságtant tanít, ez a helyzet idézte elő, hogy az ember kénytelen volt a társaival is törődni. Az ember kis csoportokban élt, s nem létezett olyan társadalmi hierarchia, amely bárkit rákényszeríthetett volna arra, hogy a többiekért fegyvert ragadjon. Ez csak önként valósulhatott meg. Bowles régészeti és néprajzi adatokat táplált egy népességfejlődési számítógépes modellbe, és azt az eredményt kapta, hogy a háborús kényszer az önzetlenség hajlamát hordozó gének továbbélését idézi elő.
Márpedig háborús kényszer nagyon is létezett, olyannyira, hogy az őskori csontvázak tanúsága szerint a vadászó-gyűjtögető népesség áltagosan 14 százaléka erőszakos halállal végezte be életét. Ruth Mace londoni antropológus fenntartásokkal fogadja az elméletet, mondván, hogy a győztesek a vesztes csoport nőegyedeivel nemi kapcsolatba kerülnek, s ezen a réven a háború felhígítja az „önzetlen gén” szaporodását. (Hozzátehetjük: azt sem bizonyítja semmi, hogy az önzetlenség genetikai meghatározottságú.)
Mark van Vugt kenti antropológus pedig arra mutat rá, hogy az eredményes harcosok talán nem is önzetlenségből, hanem önérdekből ragadnak fegyvert. Hiszen néprajzi kutatások azt bizonyítják, hogy a legjobb harcosok nagyobb részt kapnak a közös javakból, és több nőt is szereznek, következésképp több utódot nemzenek. Amiért pedig jutalom jár, ahhoz nem kell önzetlenség.
Vugt mégis úgy gondolja, hogy Bowles jó úton jár. Hiszen kísérletek sokszor bizonyították, hogy az emberek a saját csoportjukon belül szolidárisak, és önfeláldozásra is képesek. Egyúttal viszont ellenségesen viszonyulnak más csoportokhoz.
A mai világban – tehetnénk hozzá – már csak az a kérdés, hol vonjuk meg a csoport határait. A kereszténység szerint az egész emberiség volna a csoport, amelynek tagjai szolidaritással tartoznak egymás iránt. De a történelem azt tanúsítja, hogy az ember ez idáig csak ennél kisebb csoportokkal volt képes ténylegesen azonosulni.