Húsz évvel az után, hogy megjósolta a nyugati típusú liberális demokráciák végső győzelmét, Francis Fukuyama úgy véli, Iránban csak az iszlám vallási normákra épülő jogállamiságnak van esélye, és a világi demokrácia csak diktatúrához vezethet.
„Ahmadinezsádnak sok mindent a szemére lehet vetni: a holokauszt-tagadást, az atomfegyverkezést. De azt nem mondhatjuk, hogy zsarnok lenne. Az elmúlt hetek eseményei megmutatták, hogy nem az iráni elnök szava dönt a fontos ügyekben, hanem Hamenei ajatollahé, Irán legfőbb vezéréé” – írja Francis Fukuyama a Wall Street Journal véleményrovatában.
Mahmúd Ahmadinezsádot sokan zsarnoknak tekintik. Fukuyama szerint erről azonban nincs szó. Irán már csak azon egyszerű oknál fogva sem tekinthető zsarnokságnak, mivelhogy választásokat tartottak. Márpedig egy igazi zsarnokság – például Észak-Korea – nem vesződik az ilyesmivel. Fukuyama szerint helyesebb lenne teokratikus választott diktatúrának nevezni ezt a rendszert. Irán – Venezuelához és Oroszországhoz hasonlóan – legalább névleg demokratikus választásokon dönt az autoritárius vezetésről, amely aztán a vallási vezetők útmutatása és az iszlám értékek jegyében fogant alkotmány alapján kormányoz.
Az alkotmány ráadásul elismeri az alapvető szabadságjogokat, sőt még a női egyenjogúságot is – feltéve, hogy ezeket az Őrök Tanácsa és a Legfőbb Vezér is jóváhagyja. Őket viszont már demokratikus úton választják. Hamenei ajatollah sokkal inkább tekinthető zsarnoknak, mint Ahmadinezsád.
Hogyan lehetne Iránban demokratikus változásokat elindítani? Sokan úgy gondolják, hogy ehhez nyugati típusú reformokra, mindenekelőtt az állam és az egyház szétválasztására, és új, világi alkotmányra van szükség.
Fukuyama szerint azonban az iszlám alapján létrehozott alkotmány elismeri az alapvető szabadságjogokat, így elég lenne ezeket érvényre juttatni. Sőt, a demokratikus alapjogok elismertségét leginkább éppen az iszlám segítségével lehet megerősíteni, hiszen az irániak többsége vallásos. „A jogállamiság érvényesülését nem a formális és procedurális szabályok biztosítják, hanem a széles körben elfogadott társadalmi normák. Lehet, hogy egyszer majd világi törvények is szavatolják a törvények uralmát, erre azonban csak a távoli jövőben van kilátás.”
A demokratikus reformokhoz ezért nem világi államra lenne szükség, csak annak elérésére, hogy a vallási vezetők is feltétlennek ismerjék el az iszlám törvényeket, és ne kényük-kedvük szerint hagyják érvényesülni az iszlámon alapuló szabadságjogokat. „A Közel-Kelet modernizálása során lerombolták a törvények vallási alapon igazolt tradicionális uralmát. Helyét az önkényes végrehajtó hatalom vette át: a diktátorok hatalmát semmi sem korlátozta.”
Igaz ugyan, hogy az iszlamista rezsimek gyakran nem ismerik el a szabadságjogok egy részét, például a női egyenjogúságot. De még az iszlám vallási szabályokat tiszteletben tartó tálibok uralma is jobb a sem embert, sem vallást nem ismerő diktátorok teljhatalmánál – véli Fukuyama.
A kérdés már csak az, hogy az iszlám demokráciával kapcsolatos fukuyamai megállapítások hogyan egyeztethetők össze az amerikai filozófus A történelem vége című művében kifejtett gondolatával, amely szerint húsz éve a nyugati típusú liberális demokráciák végső győzelmet arattak. Fukuyamának az iráni jogállam lehetőségeivel kapcsolatos mai észrevételei sokkal inkább a konzervatívok ikonjának számító, antimodernista és illiberális Leo Strauss gondolatait idézik: Strauss szerint a modern diktatúrák kialakulását az isteni eredetű természettörvénybe vetett feltétlen hit megkérdőjelezése készítette elő.