Lehet, de neoliberalizmuson Amerikában azt a fordulatot értik, amelynek jegyében a kilencvenes években a demokraták, akárcsak Nagy-Britanniában a Munkáspárt, szakítottak a hagyományos baloldali gazdaságpolitikával.

„Neoliberalizmuson azt az ideológiát értem, amely Carter és Clinton elnöksége alatt vált uralkodóvá a Demokrata Pártban a hagyományos roosevelti liberalizmus helyett” ­– írja Michael Lind a Salon webmagazinban.

Bill Clinton elnöksége idején, a kilencvenes években harmadik útnak nevezték ezt az ideológiát, ami Lind szerint félrevezető szóhasználat volt, mert az igazi harmadik út a roosevelti New Deal volt, amely az állam túlsúlya és a szabályozatlan piac között kereste a középutat: arra törekedett, hogy az állam gondoskodjon a társadalombiztosításról és az infrastruktúráról (az utakról, a villamosenergia-hálózatról), a piac fő feladata pedig a tömegtermelés volt.

A roosevelti liberálisok erős iparban, erős szakszervezetekben és erős kormányban hittek. A bankárokban viszont nem bíztak: arra törekedtek, hogy a pénzügypiacot ellenőrzés alatt tartsák, és minél inkább a reálgazdaság (a termelés és az otthonteremtés) finanszírozása legyen a feladata, s minél kevésbé a spekuláció.

A híresztelésekkel ellentétben a New Dealnek nem a segélyezés, hanem a munkahelyteremtés volt a fő törekvése: olyan társadalomra törekedett, amelyben magasak a bérek és kevés a segélyezett ember. Ennek érdekében megerősítette a szakszervezeteket és megemelte a minimálbért, továbbá korlátozta a bevándorlást.

A hetvenes évekig ható roosevelti modell hozott létre a világon először tömeges középosztályt. Ez volt az amerikai demokrácia aranykora. A hetvenes években aztán tévesen erre a modellre vezették vissza a gazdasági megtorpanást. Pedig az arab olaj árának megugrása, valamint a japán és a német kereskedelmi konkurencia megjelenése volt a fő ok.

Mindenesetre ekkor váltak népszerűvé a világ más tájain a neoliberális közgazdasági nézetek, amelyek szerint az állam szerepét a minimálisra kell korlátozni, mert a piacnál jobb szabályozó nincs. E nézetrendszer legfőbb képviselője, Milton Friedman a csodálói között tudhatta azt a Larry Summerst, aki ma Obama elnök fő gazdaságpolitikai tanácsadója. Bill Clinton elnöksége idején a demokraták vezető közgazdászai, elsősorban Robert Rubin pénzügyminiszter együtt is működtek a törvényhozás akkori republikánus többségével az állam szerepének visszaszorításában. Például a pénzügyi szervezetek állami ellenőrzésének leépítésében, aminek döntő szerepe volt a 2008 nyarán kirobbant pénzügyi válság kialakulásában. Közben Japán és Kína egyre nagyobb konkurenciát támasztott az amerikai termékekkel szemben, már annál fogva is, hogy hazai piacát alaposan szabályozta, miközben az amerikai piacot liberalizálták. A korabeli demokraták nem bánták, hogy az amerikai ipar külföldre települ, mondván, hogy nem a kétkezi, hanem a szellemi munkáé a jövő. Járjon mindenki egyetemre. Obama elnök csapata ma is ezt mondja, amikor pedig látni való, mekkora túlképzés folyik az egyetemeken.

Lind az elnök programjának egyéb elemeiről sincs túlságosan jó véleménnyel. Főleg, mert nem szerepel bennük a hazai iparfejlesztés, a béremelés és a foglalkoztatás. Annál inkább szerepel az egészségügy, de nem mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás formájában, hanem választható állami biztosítás gyanánt. Ez ugyanis nem zavarja a már működő gazdag egészségbiztosítási magánszektor köreit.

Jobboldalról persze, mint a Metazin is beszámolt róla, szocialistának bélyegzik Obama programját, nem pedig túlzottan piacpártinak. Az egykor konzervatív, ma baloldali Lind viszont a dolgozó középosztály védelmét tekinti a baloldal feladatának, s attól tart, hogy ha a segélyezésen lesz a hangsúly, akkor egyre több lesz a segélyezett és egyre kevesebb a kereső. Ezért kárhoztatja a demokraták túl engedékeny bevándorlás politikáját, és tartja nyakló nélkülinek a segélyezést. Úgy látja, hogy az Obama-kormányzat a baloldali értelmiség elvárásainak igyekszik megfelelni, amikor jóléti adományokra költ, nem pedig az amerikai ipar támogatására.