A kínai gazdaság folytatódó növekedésének nem lesz jó vége. A tőzsdei befektető szemével nézve egyértelmű, hogy Kína vezetői kényszerből erőltetik a növekedést, de az ország előbb-utóbb nagy árat fizet érte.
„Ne tévesszük össze a gyors növekedést a fenntartható növekedéssel” – figyelmeztet a Foreign Policy hasábjain az orosz származású Vitalij Katsenelson, akit a Forbes magazin a hírneves néhai tőzsdei szakíró, Benjamin Graham méltó utódjának nevezett.
A továbbra is gyors kínai növekedés törékenységére már korábban is több megfigyelő felhívta a figyelmet. A Metazin is idézte az ausztrál John Leet, aki rámutatott, hogy az állam parancsuralmi szerepe miatt a kínai gazdaság alacsony hatékonysággal használja fel az ország erőforrásait, hiányoznak a biztonságos üzleti tevékenységhez nélkülözhetetlen intézmények, továbbá túlságosan mély a jóléti szakadék. Mindez hosszabb távon korlátozza a gazdasági növekedést.
Egy Pekingben oktató amerikai közgazdász, Michael Pettis azt fejtette ki, hogy a válság határt szab a kínaiak legendás takarékosságának, mert ha nem költenek többet fogyasztásra, akkor nem növekedhet tovább a kínai áruk piaca, hiszen az amerikaiak kevesebbet vásárolnak, mint korábban. Ha pedig nem lehet elegendő kínai árut eladni, akkor nem lesz miből fizetni a munkabért, vagyis ez esetben is kevesebb lehetőség lesz a megtakarításra.
Katsenelson most azt fejtegeti, hogy a kínai vezetés szempontjából létszükséglet a gyors növekedés fenntartása. Kínában ugyanis egy esetleges válság azonnal mérhetetlen tömegeket döntene éhínségbe és nyomorba, hiszen a nyugati világban ismert szociális védőháló nem létezik. Ezért a gazdasági válság politikai robbanással is fenyegetne. A vezetésnek tehát pénzt kell pumpálnia a gazdaságba. Ezt Amerika is megteszi, de úgy, hogy az állam eladósodik. Kínában ez az út nem járható, mert a kötvénykibocsátás nyomban megnövelné a jüan iránti keresletet, vagyis megemelné a kínai valuta árfolyamát, ami kedvezőtlenül hatna az exportra. Kínának hatalmas valutatartalékai vannak, de ha ezeket jüanra váltaná át, azzal is erősítené a nemzeti valutát és csökkentené a kínai kivitel versenyképességét, ráadásul dollárban felhalmozott megtakarításai is elértéktelenődnének.
Így aztán a kínai kormány olyasmivel próbálkozik, amire az amerikai vezetésnek nincs lehetősége: megparancsolja a bankoknak, hogy nyakló nélkül hitelezzenek. A központi utasításra adott hitel azonban jelentős részben nyilván rossz hitel lesz, ami sohasem fog megtérülni. Arról nem is beszélve, hogy a fenntartás nélkül folyósított hitelek és a mesterségesen felpumpált belső fogyasztás további kapacitásbővítéshez vezetnek, amely viszont csak még további keresletélénkítéssel lenne fenntartható.
Más szóval pénzügyi buborék van kialakulóban. Mint a nyugati pénzügyi válság mutatta, a buborék kialakulását aránylag könnyű felfedezni, annál nehezebb viszont megmondani, mikor fog kipukkadni. Annyi biztos tehát, hogy Kína egyre dagadó léggömbön utazik, és minél magasabbra emelkedik, annál fájdalmasabb lesz majdan a földet érés. A kínai vezetés abban bízik, hogy mielőtt a zuhanás bekövetkezne, magához tér a világgazdaság, és ismét magával húzza a kínai ipart.