A kanadai hutteriták többé nem vezethetnek járművet fénykép nélküli jogosítvánnyal. Komolyan fontolgatják, hogy elhagyják Alberta államot, s talán Kanadát. Nem ez lenne az első exodusuk.

„Nehéz toleráns hazát találni, s még nehezebb olyat, amely toleráns is marad” – írja keserűen Ann Neumann a Killing the Buddha című valláskritikai webfolyóiratban.

A folyóirat furcsa címe a zen buddhizmus klasszikusának, Lin Csinek egy híres mondására utal, miszerint a hagyományos buddhisták megölik Buddhát azzal, hogy nem ismerik az önreflexiót. A szerző pedig már csak azért is mély empátiával viseltetik a hutteriták iránt, mert egy hozzájuk közel álló vallási csoportból, a mennonitáktól származik. Föl is ajánlja a kanadai hutteritáknak, hogy keressenek menedéket az Egyesült Államokban élő hittestvéreik földjén. Hogy mi szükségük lenne erre? Kezdjük a legelején.

Jakob Hutter radikális tiroli reformátor volt a 16. században, s az általa vezetett gyülekezetből jött létre az anabaptisták egyik irányzata, melynek hívei Morvaországba, onnan Erdélybe, majd Ukrajnába menekültek, de idővel mindenütt üldöztetésben volt részük. Végül az 1880-as években, erősen megfogyatkozva Amerikába vándoroltak (egyébként a holland anabaptista ősöktől származó mennonitákkal együtt), s ott békességben éltek az első világháborúig. Megtarthatták ősi szokásaikat, saját német nyelvjárásukat, kívül tudtak maradni az iskolarendszeren, fenntarthatták tulajdonközösségüket. Csak pacifizmusuk keverte őket bajba. Nem voltak ugyanis hajlandóak fegyvert fogni, emiatt a férfiak egy részét bebörtönözték, megkínozták, szóval menekülniük kellett ismét. Kanadában leltek új hazára.

Kanadában, a multikulturalizmus bölcsőjében egyedül az okozott gondot, hogy a fényképben a tiltott „faragott kép” megtestesülését látták, és nem voltak hajlandóak a lencse elé állni. De Kanada eltűrte különcségüket – mostanáig. A terrorizmus elleni harc jegyében aztán otthonuk, Alberta állam nekik is fényképes jogosítványt írt elő. A szövetségi legfelsőbb bíróság helybenhagyta az intézkedést, és most a legkomolyabban foglalkoztatja őket, hogy ismét vándorbotot fogjanak. Igazából nem valamennyien: a negyvenezer fős közösség három csoportja közül csupán egy nem tud beletörődni az új előírásba.

Neumann tréfásan számba veszi, hová is mehetnének. Szóba jöhet Mexikó déli része, ahol régóta jól megvan egy nagy létszámú mennonita közösség. Legfeljebb a drogbárók kegyetlenkedéseitől kellene tartaniuk. Paraguayban nyolcvan éve élnek mennoniták, virágzó mezőgazdaságot teremtettek a rájuk bízott sivatagból. Csakhogy éppen mostanában kezdenek beolvadni a helyi társadalomba. Már szenátoruk is van. Az amerikai mennoniták, akikhez a szerző családja is tartozik, már ennél is előrébb tartanak a beolvadásban, viszont az amishok, a harmadik ősi anabaptista közösség tagjai még ellenállnak a modernitás kísértésének.

Na de ott van Kongó! Akármilyen meglepő, mennoniták ott is vannak, adómentességet és teljes oktatási önállóságot élveznek. A szigorú pacifizmus azonban arrafelé nem feltétlenül célravezető, ha életben akarnak maradni. Nem rossz választás végül Oroszország. A helyi vallásüldözési hagyományok eléggé riasztóak ugyan, viszont az egykori orosz birodalmi lakosok visszatelepülő leszármazottainak vonzó letelepedési támogatás jár. Igaz, magas a halandóság, de főleg az alkoholizmus miatt, az pedig az önmegtartóztató anabaptistákat nem fenyegeti.