Erkölcsös-e az a brit újságíró, aki a nagy sztorira vadászva tálib fogságba esett, s akinek kalandja a tolmács életébe, kiszabadítása pedig egy katona életébe került? A legkevesebb, hogy a lapja legalább a költségeket méltóztasson viselni.

„Az újságírók hajlamosak tetteiknek csak a hasznát látni, a kárát nem” – írja Tunku Varadarajan, a Forbes magazin szerkesztője.

Stephen Farrellt, a New York Times brit riporterét szeptember 9-én szabadították ki Afganisztánban szolgáló brit kommandósok a tálibok fogságából. Egyikük életét vesztette. Meghalt az újságíró afgán tolmácsa is. A riportert a brit parancsnokok igen határozottan eltanácsolták attól, hogy a tálibok által ellenőrzött területre utazzék, de ő nem hallgatott rájuk, és néhány órával indulása után fogságba is esett.

Varadarajan nem azt vizsgálja, felelős-e Farrell a munkatársa és a katona haláláért, hanem hogy megtehették volna-e a brit katonák, hogy ne próbálják meg kiszabadítani. Elvben megtehették volna, hiszen figyelmeztették, ha tehát nem hallgat a jó szóra, viselje a következményeket. Csakhogy a demokratikus országokban régi hagyomány, hogy az állam köteles megvédeni polgárait. Megteszi az eszeveszett hegymászókkal, akik megfelelő tudás nélkül vagy az írott és íratlan szabályokat megszegve kockáztatják életüket. Megteszi a makacs lakókkal, akik árvíz idején nem hajlandók elhagyni lakhelyüket, majd bajba kerülnek. Akármennyire felelőtlen Pulitzerdíjvadásznak tekinthetjük is Farrellt, fel sem merülhetett, hogy Nagy-Britannia hagyja őt meghalni, ha tehet érte valamit.

Annál kérdésesebb, hogy az újságírónak mindig hallgatnia kell-e a hatóságok intelmeire. Ha a sajtó, a katonák kívánsága ellenére ott lehetett volna Sri Lankán, amikor a tamil tigriseket felszámolták, vagy Gázában, az izraeli hadműveletek idején, bizonyára kevesebb lett volna mindkét esetben a polgári áldozat. Lehet, hogy a demokráciához szükséges tájékozottság nem érhető el farrellek nélkül. A sajtónak végül is kötelessége, hogy a határokat ostromolja. A haditudósítónak ősidők óta esetről esetre mérlegelnie kell, hogy az elérhető információ megéri-e a kockázatot. Varadarajan ebben az esetben ezt nem kívánja eldönteni.

Ehelyett arra igyekszik válaszolni, vajon a New York Timesnak van-e kötelezettsége a munkatársa által okozott tragédia következtében, és úgy látja, hogy nagyon is van. Magától értetődik, hogy kárpótlással tartozik az elhunyt tolmács családjának. De ezen kívül erkölcsi kötelessége lenne kárpótlást fizetni az életét adó brit katona hozzátartozóinak is. Végül pedig meg kellene térítenie a mentőakció költségeit. A brit hadseregnek ugyanis más dolga is van Afganisztánban, mint a tanácsait meg nem fogadó újságírókat kimenteni.

És minthogy Varadarajan üzleti ismereteket oktat New York állam egyetemén, gazdasági okfejtéssel is alátámasztja álláspontját. A háború az újságoknak üzlet. Az nem járja, hogy csak a hasznát élvezzék, a költségeihez ne legyen semmi közük. A miattuk felmerülő többletkiadásokat a katonaság joggal követelhetné az újságokon. Ugyanígy részesülhetne az újságíró szerzői jogdíjából is, ha az illető megmenekülése után sikeres könyvet adna ki kalandjairól.