Nem igaz, hogy a mai ember már nem tiszteli a tekintélyt. Csak éppen nem a hagyományos tekintélyek irányítják életünket, hanem a szakértők. Pedig a politikai döntéseket nem nekik kellene meghozniuk.

„Nem a szaktudással van baj. Hanem azzal, ha a döntéshozatal nem politikai ítéletre épül, hanem szakértői javaslatok mögé bújik” – írja Frank Furedi kenti szociológiaprofesszor az Australianben.

Valamikor a papság előjoga volt, hogy megszabja, mi a jó, mi a rossz, és hogy ki bűnözött, ki nem. Az egyházak iránti engedelmesség azonban megrendült, és a döntés joga a szakértőre szállt – véli Furedi, ámbár nem biztos, hogy nem fordított az összefüggés. Hiszen az egyházak tekintélyét nem utolsósorban a természettudomány fejlődése kezdte ki, minthogy kezdetben mereven ragaszkodtak meghaladott csillagászati világképükhöz és bibliamagyarázatukhoz.

Azt Furedi is elismeri, hogy szakértők nélkül nem lehetünk meg. A bajt abban látja, hogy a szakértelem politikai szerepre törekszik. Sok szakértő azt hiszi, hogy szakértelme címén övé lehet az utolsó szó a politikai döntésekben.

Itt egy kis logikai ugrás következik, Furedi ugyanis az előző gondolat bizonyítékául említi, hogy nehezen jut nyilvánossághoz az az ember, aki a szakértők álláspontjával nem ért egyet. Ennek ugyanis nincs közvetlen köze a politikai döntéshozatalhoz. Egyébként talán jobb lenne, ha a kuruzslók és a bogaras fantáziatörténészek is ugyanannyi nyilvánosságot kapnának, mint a szaktudósok?

Ráadásul Furedi mindezt azzal illusztrálja, hogy a brit kormány lezártnak tekinti a globális felmelegedésről szóló vitát, s így kirekeszti azokat, akik nem látják súlyosnak a problémát. Holott itt aztán nem a szakértelem diktátumával van dolgunk, hanem különféle szakmai álláspontokkal, amelyek közül a politika választott.

Furedi szerint a szakértők politikai szerepe részben 20. századi félelmekkel magyarázható. A két világháború között elterjedt nézet volt, hogy a tömegek könnyen demagógok hatása alá kerülnek, és ilyenkor a józan ész nem hat rájuk. John Dewey amerikai pragmatista filozófus is osztotta ezt a felfogást, viszont attól is tartott, hogy a rációt képviselő szakértők egyfajta oligarchiává válhatnak. Ezért azt a jámbor óhajt fogalmazta meg, hogy a szakértők ne terjeszkedhessenek túl a tényfeltáráson.

Ezek után Furedi maga is olyan álláspontra helyezkedik, amely nem áll távol Deweyétől. A szakértők igen jó szándékú egyének – írja –, a demokráciával azonban nehezen fér össze, hogy a politikusok nem a maguk elemzésére támaszkodnak döntés közben, hanem a szakértők tanácsára. A szakértői vélemény ugyanis nem helyettesítheti a dolgok latolgatását. „A reneszánsz óta az emberiség szellemi életét azok mozdították előre, akik a szűk szakmai területek határain át tudtak lépni és képesek voltak átlátni az egész képet.”

Ha Furedi úgy érti ezt, hogy a nagy problémák végső soron a józan ész alapján is eldönthetők, akkor veszélyes vizekre evez, mert nemcsak a problémák szakértői túlbonyolítása veszélyes a demokráciára, hanem a leegyszerűsítésük is. Az előbbi szűk hozzáértő csoport monopóliumává teszi az irányítást, az utóbbi a demagógia előtt nyit utat.

Ha viszont Furedi professzor arra akar kilyukadni, hogy olyan elmékre hallgasson a döntéshozó, vagy maga is olyan legyen, aki szintetizálni képes a szaktudományok eredményeit, akkor mintha azt képviselné, hogy a filozófusé, esetleg a szociológusé legyen a döntő szó. Vagyis ismét csak egy szakértőé.

A dilemma persze reális, de nem éppen új. Már Platónnál is felmerült, hogy a tudós emberek igazgassák a városállamot, s ez már akkor is nehezen volt összeegyeztethető a demokráciával. Másfelől azonban a tudomány mégsem vette át az egyház szerepét, mert jó és rossz dolgában nem képes dönteni. Ezek értékválasztások, amelyek a legjobb tudományos háttér esetén is a döntéshozóra maradnak.