A szakmai Nobel-díjakkal ellentétben a békedíj adományozói nem pusztán jutalmazni akarják a legkiválóbbakat, hanem a világ jobbítását várják a kitüntetéstől. Ez a törekvésük eddig illúziónak bizonyult.
„Ha alaposabban utánanézünk, kiderül, hogy a szkeptikus megfigyelőknek van igazuk: a díjnak édeskevés hatása van a díjazottak által képviselt ügyek sorsára” – írja Ronald R. Krebs a Foreign Policy Magazinban.
Barack Obama Nobel-békedíját a diplomácia világában udvarias gratulációk kísérték, de a nem hivatalos reakciók jellemzésére a hüledezés szó a legmegfelelőbb. Obama háromnegyed éve van hatalmon, nem is érhetett el semmilyen jelentős eredményt a béke előmozdítása terén. Arról nem is szólva, hogy Amerika két térségben is hadban áll. Az Egyesült Államok elnöke tehát csakis kétségbevonhatatlan jó szándékának elismeréséül részesülhetett a díjban. A Foreign Policy elemzése szerint azonban a jövőbeli események reményében kiosztott Nobel-díjak rendszerint nem járnak jó eredménnyel, sőt, néha egyenesen ellenhatást váltanak ki.
A második világháború után a norvég Nobel-békedíj bizottság alaposan átértelmezte a díj célját. A háború előtt egyedül 1935-ben adtak olyan embernek díjat, aki nem az államok közötti háborúk elkerüléséért vagy megszüntetéséért tevékenykedett. Karl von Ossietzky újságíró személyében a nácizmus elleni küzdelmet honorálták. A háború után viszont gyakran ítélték oda a Nobel-díjat belpolitikai érdemekért, valamint későbbi pozitív fejlemények reményében. Olykor nem is a díjazottak teljesítményét ismerték el, hanem az ügyet díjazták, amelyért küzdenek. A bizottság meg is fogalmazta, hogy kifejezett célja a béke, a szabadság és a demokrácia előmozdítása.
Azokban az esetekben, amikor múltbeli teljesítményért kap valaki díjat, nem döntő kérdés, hogy a díj mennyire szolgálja a jövőt. Annál jogosabb feltenni ezt a kérdést, ha a díj célja valamilyen pozitív eseménysorozat előidézése.
1971 óta 27 ilyen „reménydíjat” adtak ki, és az eredmény sokkal soványabb, mintsem gondolhatnánk. Többnyire olyan emberek kapták az elismerést, akik körül addig is elég nagy volt már a médiaérdeklődés, tehát nem a döntés hívta fel rájuk a figyelmet. Ilyen a dél-afrikai Desmond Tutu püspök esete, vagy az izraeli-palesztin konfliktus, avagy az észak-írországi válság ügye. Igaz, Aung San Suu Kyi Nobel-díja egy időre a figyelem központjába helyezte a burmai diktatúrát, de sok haszonnal nem járt. Akárcsak a Dalai láma, a guatemalai Rigoberta Menchú és az iráni Sirin Ebadi kitüntetése. Ezekben az esetekben a díj az adott személyiségeket nemzetközileg ismertté tette, de ügyük egy tapodtat sem haladt előre.
És mindez még csak hagyján. De egyes esetekben a díj kifejezetten ártott az ügynek. Az elnyomó rezsimek ugyanis komolyan vették a Nobel-díjat, ha nem is úgy, ahogy a bizottság szerette volna. Reformok helyett rágalomhadjáratot indítottak a jelöltek ellen, nehogy őket tüntessék ki. Amikor ezt mégsem tudták megakadályozni, magát a díjazottat aránylag enyhe elbánásban részesítették, de csak ahhoz képest, ahogy híveikre lesújtottak. Ez történt Tibetben a Dalai láma kitüntetése után, vagy Burmában, amikor Aung San asszony kapta meg a díjat.
A szerző jóval problémamentesebbnek tartja a hagyományos felfogást, amely úgy kívánja ösztönözni a békét és a szabadságot, hogy biztos, kétségbevonhatatlan múltbeli érdemeket jutalmaz. Némi fenntartással fogadja viszont azokat az egyre gyakoribb eseteket, amikor a szereplők törekvéseit díjazzák.