A válság nyomán terjed az antikapitalista demagógia. Például a Nobel-díjas Joseph Stiglitz jóvoltából. Pedig a kapitalizmus és a liberális reformok hasznára voltak a világnak, s nem ezek okozták a válságot, hanem az állam mulasztásai.
„Stiglitz széltében-hosszában idézett állítása szerint a mostani válság ugyanolyan csapás a kapitalizmusra, mint a berlini fal leomlása volt a kommunizmusra. Tudjuk, hogy az analógiák mindig sántítanak, de ez különösen merész”– írja Jagdish Bhagwati, a Columbia libertárius közgazdaságtan professzora a World Affairs Journalben.
Bhagwati szerint Jospeh Stiglitznek, „a megkergült tömegek prominens populista ikonjának” állításainál sokkal több értelme van annak, amit a vele megosztva Nobel-emlékdíjjal kitüntetett George Akerlof írt, nevezetesen, hogy a piacon aszimmetrikus az informáltság. A vevő kevesebbet tud a termékről, mint az eladó, és ez szabályozás híján a piac összeomlásához vezethet.
A kapitalista rendszer sem politikailag, sem gazdaságilag nem omlott össze, csak szünet következett be a prosperitás folyamatában. Előzőleg két évtizeden át igenis a szabadpiaci reformok gyorsították fel a fejlődést Kínában és Indiában, s emeltek ki ötszázmillió embert az éhínségből. Nyugaton az 50-es és a 60-as évek liberális politikája soha nem látott jólétet teremtett, s ezt csak külső tényezők akasztották meg, például az olajár-robbanás a hetvenes évek elején.
Fel szokták hozni a globalizáció ellen, hogy a bevándorló munkaerő révén csökkenti a munkabéreket. Ezzel szemben Bhagwati egy olyan tanulmányra hivatkozik, amelyet a Metazin is ismertetett, s amelynek szerzője, Giovanni Peri kimutatja, hogy a bevándorlás révén még nő is a helyiek átlagos bére.
A piaci rendszer kritikusai, köztük Stiglitz és a piacon jól boldoguló George Soros arról beszélnek, hogy a válság megkongatta a vészharangot a piaci fundamentalizmus fölött. A piaci fundamentalizmust a populisták szitokszónak használják, akárcsak a ’liberális’ jelzőt. Azt terjesztik, hogy a Washingtonban székelő Világbank és Valutaalap erőltette rá liberális megoldásait és piaci fundamentalista politikáját az ázsiai és a kelet-európai országokra. Erre is van egy szitokszavuk: a washingtoni konszenzus. Valójában ilyen konszenzus nem volt, az illető országok maguk jöttek rá, minden erőltetés nélkül, hogy liberális reformok híján stagnálás vár rájuk. A washingtoni konszenzus az antikapitalista körök találmánya, amelyek az amerikaellenességre játszva próbálnak népszerűségre szert tenni.
Igaz, a Valutaalap Ázsiában tévesen erőltette a szabad devizagazdálkodás gyors bevezetését: ez idézte elő a 90-es évek ázsiai válságát. És persze voltak piaci szereplők, akik erkölcstelenül viselkedtek. De ez nem a piac hibája, hanem a hiányos állami szabályozásé. Az állam vallott kudarcot itt, nem a piac. Az állam valóságos szimbiózisban élt a Wall Streettel: vezető befektető cégek vezető tisztségviselői olykor egy időre kormányzati tisztviselők lettek és viszont. Ezért volt hajlamos a kormány azt képzelni, hogy teljesítenie kell a bankok igényeit. Például, hogy a hitelek kibocsátását ne kössék tőkekövetelményekhez. Ez az egy hiba is elég lett volna a válsághoz.
Az állam tevékenységén kell tehát javítani. Például nem tűrhető tovább, hogy egyre kevesebb marad az amerikai álomból. A társadalmi mobilitás lelassult. A szegények egyre kevésbé jutnak jó színvonalú oktatáshoz, és nem terjed ki rájuk a teljes körű egészségügyi ellátás. „Ezen kell javítani, s akkor javítunk a kapitalizmuson – írja Bhagwati. Máskülönben olyan sikerhez juttatjuk a közgazdaságtan populistáit, amilyenre nem szolgáltak rá.”