Amerikának nincs Irán-stratégiája, pedig a papi rezsim nem kíméli az amerikai életeket a Közel-Keleten, és nem fog megbékélni a Nyugattal. A Pentagon kémkedés címén elítélt Irán-szakértője a fegyházból üzeni, hogy Washingtonnak a teheráni rezsim megbuktatásán kellene munkálkodnia.
„A hadügyminisztériumban váltig hajtogattam, hogy rezsimváltásra kell törekednünk, mert sem a háború, sem a belenyugvás nem vezet célra” – olvassuk a Foreign Policyban Larry Franklintől, aki éppen tízhónapos büntetését tölti, amiért kerülő úton próbálta megakadályozni Amerika iraki háborúját.
Mint most elbeszéli, néhány héttel az iraki hadműveletek kezdete előtt Amerikának még nem volt Irán-stratégiája, holott világos volt, hogy a háború kirobbanása esetén nem szabad eltekinteni attól, mit tesz majd Irán. Ő legalább is, mint a hadügyminiszteri kabinet Irán-szakértője, biztos volt benne, hogy a teheráni rezsim harcosok tömegeit fogja az amerikaiak ellen mozgósítani, és második Vietnammá igyekszik változtatni Irakot. Sőt, hírszerzői csatornákon értesült arról, hogy Teheránban már kiképeztek és felfegyvereztek arab csoportokat arra, hogy ha majd az amerikaiak bevonulnak Bagdadba, akcióba lépjenek. Ráadásul személyesen ismerte az iraki síita ellenzék némely képviselőjét, és abszurdnak tartotta az ötletet, hogy ők majd egy demokratikus Irak építésén fognak fáradozni. Többükről egyenesen azt gyanította, hogy iráni ügynökök.
Franklin úgy érezte, főnökeihez hiába fordulna aggályaival, annyira eltökélték, hogy megbuktatják Szaddám Huszeint. Ezért az Izrael-párti lobbiszervezet, az AIPAC külügyi igazgatóját kereste fel, s azt kérte tőle, hogy ismertesse a helyzetet az elnök tanácsadóival. Később kiderült, hogy az illető egy izraeli diplomatának is elmondta, amit megtudott, s így került Franklin börtönbe kémkedésért.
Amíg balsikerű mesterkedésére fény nem derült, azon fáradozott, hogy elfogadtassa a maga új Irán-stratégiáját, de nem járt sikerrel. Úgy gondolta, hogy diplomáciai nyomás alá kellene helyezni Teheránt, támogatni kellene az ellenzéket, titkos és nyilvános műveletek sorát kellene indítani, hogy előmozdítsák a rezsim bukását. Utólag úgy látja, az események őt igazolták. Annál is inkább, mivel kiderült, hogy az iráni vezetésnek erős belső ellenzéke van, vagyis volna kit támogatni. A börtönből újrafogalmazza tehát javaslatait, amelyeknek az a lényege, hogy az együttműködés és az ellenzék támogatása egyszerre érvényesüljön, valahogy úgy, ahogy a kommunista Lengyelország esetében történt. Sőt, Franklin ennél jóval messzebbre is elmenne, ellen-mesterlövészek kiképzését is javasolja, hogy távol lehessen tartani a rendszerpárti orvlövészeket, akik a háztetőkről lövöldöznek a tüntetőkre.
Ilyen vadregényes terveket nem dédelget, de nagyon hasonló véleményt fejt ki a National Review hasábjain Michael Ledeen, a Demokráciavédelmi Alapítvány neves neokonzervatív kutatója. Az iráni rezsim megbuktatását azon ritka célok egyikének tekinti, amelyek erkölcsileg és politikailag egyaránt támogathatók.
Ledeen legutóbbi könyvének címében A gonosz cinkosának minősíti Amerikát, amiért nem hajlandó tudomásul venni, hogy ellenségei a létére törnek. Felidézi, hogy amikor a papi rendszer létrejött Iránban, Carter elnök ENSZ-nagykövete, Andrew Young „afféle szent embernek” nevezte a rendszeralapító Homeini ajatollahot. Amerikában azt hitték, hogy a vallásos emberek nyilván jót akarnak. „Ezek a szent emberek most gátlástalanul öldösik az amerikaiakat Irakban és Afganisztánban. Közvetlenül, vagy közvetve.”
Ráadásul Ledeen szerint nincs messze az idő, amikor iráni megbízásból Amerikában is terrormerényleteket hajtanak végre. Máris számos iráni diplomatát utasítottak ki, amiért gyanúsan viselkedtek, például éjnek évadján hidakat, alagutakat fényképeztek.
Ennek addig nem lesz vége, amíg a mai teokratikus rendszer fennáll. Ezért Amerikának a rezsim megdöntésén kellene fáradoznia, ez pedig nem megy másként, mint ahogy Franklin is ajánlotta: támogatni kell a belső ellenzéket.