A szegény ember is beosztással él, és bármily meglepő, legfőbb gondja, hogy miképp gondoskodjék megtakarításairól – állapítják meg gazdaságszociológusok a mélyszegénységben élők mindennapjait vizsgálva.
„A szegény országok gazdasági életét összességében szokták tanulmányozni. A nyomorban élők mindennapjairól azonban, leszámítva a favellák életére vonatkozó beszámolókat, nagyon keveset tudunk. Eddig például még senki sem kérdezte meg a szegényektől, hogyan jönnek ki napi két dollárból” – olvassuk a Prospect magazin recenzióját a Szegények portfóliója című könyvről.
Az ENSZ adatai szerint a világon jelenleg 2,6 milliárd ember él a kétdolláros mélyszegénységi küszöb alatt. A kötet szerzői arra a kérdésre keresték a választ, hogy ők hogyan osztják be a pénzüket. Háromszáz bangladesi, indiai és dél-afrikai szegényt kértek meg, hogy vezessenek naplót minden kiadásukról.
A szerzőket is meglepte, hogy a legszegényebb családok gazdasági élete milyen pezsgő. A tranzakciók sokszor a napi kétdolláros bevétel többszörösét tették ki: a keresetet ugyanis kölcsönadják a rokonoknak, befektetik, félreteszik, adósságot törlesztenek, hogy aztán újabb hitelt vehessenek fel. „A szegények gyakran sokkal megfontoltabban kezelik a családi kasszát, mint a nyugati fogyasztók” – foglalta össze a tanulságokat Jonathan Morduch New York-i közgazdászprofesszor, a könyv egyik szerzője.
A pénzügyi naplókból kiderült, hogy a legnagyobb gondot gyakran nem a nagyon kevés bevétel jelenti, hanem az, hogy az a kevés is szabálytalan időközönként érkezik. A nyomorban élők létbizonytalanságát jelentősen fokozza, hogy sokan idénymunkából élnek: a jobb hetek és hónapok után hosszú ideig egy fillért sem keresnek. A keresetet ezért gondosan, hosszú távra tervezve kell beosztaniuk, ami a gyakran analfabéta szegényektől komoly előrelátást igényel. Az egyik írástudatlan bangladesi család azt mesélte, hogy lefekvés előtt órákon át ismételgetik, mire mennyit költöttek, kinek mennyivel tartoznak, és hogy melyik rokonnak adtak kölcsön, mert így tudják számon tartani a pénzügyi helyzetüket.
Az interjúk tanúsága szerint még a legszegényebb családok is kénytelenek és képesek félretenni: tudják ugyanis, hogy előállhat olyan helyzet, amikor két dollárjuk sem lesz, vagy esetleg orvosra kell költeni. Indiában, Bangladesben és Afrikában egyaránt népszerűek a helyi minibankok. Van, ahol napi egy centet fizetnek be, hogy aztán néhány hét múlva egy helyi viszonylatban már jelentősnek számító összeget – néhány dollárt – kapjanak vissza. Természetesen a betét után nincs kamat, sőt, a filléres befektetési alap kezelői kezelési költséget számolnak fel. De a nyomorban élők számára még így is vonzó megtakarítási lehetőséget kínálnak, hiszen a rossz közbiztonság miatt a párnában nem lenne biztos helye a pénznek.
A könyv kitér arra is, hogy az elsőre feleslegesnek tűnő kiadások a szegények szemszögéből gyakran ésszerűek. Mint arról a Metazin is beszámolt, a mikrohitelt felvevők többsége nem vállalkozásfejlesztésre, hanem a háztartási kiadások fedezésére, egyéb adósságok törlesztésére, vagy egyenesen fogyasztási cikkekre költi a pénzt. Mindez azonban nem feltétlenül felelőtlen pazarlás: az értéktárgyak – gyakran még a ruha is – befektetésnek számítanak: szűkösebb időkben a fogyasztási cikkeken némi veszteséggel bármikor túl lehet adni.
Mindebből az következik, hogy a nyomorban élők helyzetének javításához nemcsak segélyre és mikrohitelre lenne szükség, hanem mikrobankokra és mikrobiztosítókra is. A harmadik világ szegényeinek ugyanis a megtakarítások biztonságos elhelyezése legalább akkora problémát jelent, mint a kevés bevétel. Hogy mennyire, azt a Grameen Bank nemrég elindított betéti szolgáltatásának sikere mutatja. Mohamed Yunusnak, a mikrohitelezés Nobel-díjas atyjának bankja eredetileg arra jött létre, hogy mikrohiteleket nyújtson, de ma már több betétet fogad, mint amennyi hitelt folyósít. A betétek után kamatot nem fizető bank még ezt a luxust is megengedheti magának.