Az e-mail nemcsak ront a stílusunkon. Akárcsak száz éve az újságírás, most az elektronikus levél figyelmezteti az irodalmat arra, hogy ne legyen túl terjengős.

 „Annál jobbat nehezen mondhatnék az elektronikus levelezésről, mint hogy nemigen tudok elképzelni olyan embert, aki e-mailben ilyen nyakatekert mondatot volna képes leírni” – olvassuk Ben Yagoda angol nyelv- és irodalomprofesszortól a New York Timesban.

De nem a saját mondatára céloz, mint hihetnénk (pedig azt sem igen lehetne e-mailben leírni), hanem egy olyan könyvből vett példamondatra, amely az internetes levelezés átkait ostorozza. John Freeman már művének címében is zsarnokságnak nevezi az elektronikus levelezést, és megemlíti, hogy az átlagos vállalati alkalmazott napi 200 e-mailt kap, s az amerikaiak kétharmada szabadsága idején is válaszol a munkaügyben érkező elektronikus levelekre.

Szerencsére a sok panasz és az enyhítésüket szolgáló jó tanácsok előtt Freeman áttekintést nyújt az írásos kommunikáció történetéről, s ebből kiderül, hogy minden új technikai megoldás hasonló panaszokat váltott ki a korabeli írástudókból. Mint arra Marshall McLuhan már a hatvanas években rámutatott, a média a gondolkozást is átalakítja.

Amikor a múlt századelőn a képeslap hódított, sokan siratták a régi, tartalmas levelek eleganciáját. A távirat stílusromboló találmánynak számított, amelyben nem marad hely árnyalatoknak, s amely csak a mohóság, a mihamarabbi közlés kultuszát élteti. Az érv régről ismerős: Szókratész, a filozófia analfabéta ősatyja is attól tartott, hogy az írás elterjedésével elsorvad az emberi emlékezőképesség és az önálló gondolkodás képessége.

Yagoda professzornak erről az jut eszébe, hogy valamikor az újságírás is hasonló szerepet játszott a magas irodalom híveinek szemében. De egyszersmind „tisztítószer” is volt. Pontos, világos fogalmazásra késztette az irodalom művelőit. Amióta a közönség naponta találkozik a nyomtatott sajtóval, nehezebben adható el az unalmas, elvont szócséplés. Minden valós hátránya ellenére ilyesféle szűrő szerepet játszhat az e-mail is. Idáig jutva jegyzi meg Yagoda csípősen, hogy például Freemannek az a bizonyos körmondata, amely szerint a könyv célja az „e-mail hatásainak és feltehető következményeinek vizsgálata, valamint szélesebb összefüggésben való megértésének kísérlete”, e-mailben aligha volna elképzelhető.