Olaszországban fellángolt a kultúrharc, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélt, hogy állami iskolába nem való feszület. A liberális író szerint a kereszt a szenvedés jelképe, ezért hát nem sért senkit.
„Az ítélet nyomán kerekedő csetepatéban feledésbe merülnek a világiság védelmének igazán fontos témái, elszabadulhat a legellenszenvesebb klerikalizmus, két otromba táborra oszlik az ország, ostoba bohócok olcsó alkalmat kapnak rá, hogy a ’szabadság’, illetve az ’értékek’ védelmezőinek szerepében tetszelegjenek, a feszületnek pedig a lehető legálszentebb és legméltatlanabb védelmezői támadnak” – írja elkeseredetten a Corriere della Serában Claudio Magris, a Magyarországon is jól ismert trieszti író.
A strassbourg-i bíróság igazat adott és ötezer euró kártérítést ítélt meg egy olasz anyának, aki 2002-ben fordult először bírósághoz, akkor 12 éves fia nevében. Az ügy nem teljesen előzmény nélküli. Mint a Metazin is beszámolt róla, Spanyolországban egy helyi bíróság egy ízben minden közintézményből kitiltotta a feszületet, ámbár az ítélet mindmáig nem jogerős. De a mostani az első eset, hogy az európai jogot alkalmazzák a kereszt ügyében. A Vatikán súlyos hibának minősítette a bíróság ítéletét, és a jobboldali olasz kormány is hitetlenkedésének adott hangot.
Az időközben egyetemi hallgatóvá cseperedett fiatalember fenyegető és gyalázkodó üzenetek garmadáját kapta, s ezekről Magris azt írja, hogy íróik a legkevésbé sem jogosultak kereszténynek nevezni magukat. Egyúttal enyhén szólva túlérzékenynek minősíti a főszereplőt, amiért úgy érezte, hogy a feszület „figyeli őt”. Ha csakugyan három feszület is volt az osztályteremben, az talán tényleg sok, de „emiatt az ifjú Wertheréhez hasonló szenvedést átélni azért nem kellett volna”.
Ami pedig az elveket illeti, elméletileg kifogástalan alapokon nyugszik az ítélet, mégis a summum ius, summa iniuria (maximális jog, maximális igazságtalanság) esetével állunk szemben. Magris személy szerint is a világi állam híve, olyannyira, hogy például ellenzi az egyházi (és általában a magánkézben lévő) iskolák állami finanszírozását. Helyteleníti továbbá, hogy az állam elismeri az egyházi házasságot. Védelmébe veszi viszont „az olyan hagyományt, amely senkit sem sért”.
A feszület egyeseknek Isten fiát jelenti, aki az emberekért halt meg, másoknak a szenvedést és a megváltó áldozatot. Megint másoknak egyfajta tömeges fájdalomérzést, amely generációk során át fonódott a kereszt köré. Olyanok is vannak, akiket mindez nem érint meg, de őket sem sérti a kereszt.
Igaz, nevében sok bűnt követtek el. Az egyházak is. Ámde vajon a szabadság, a köztársaság, a felvilágosodás, a szocializmus nevében nem követtek el szörnyű bűnöket? Vagy a nemzet nevében? Mégis érvényesek mindezek az eszmék, és tiszteljük zászlajukat. „A guillotine nem fejezte le a szabadság és a köztársaság eszméjét.”
Magris végül egy nagy köztársaságpárti politikusra, a világi állami oktatás egyik megteremtőjére, a baloldali Piero Calamandreire hivatkozik, aki nem akarta eltávolítani a bírósági tárgyalótermekből a feszületet, hanem azt javasolta, hogy ne a bírák háta mögött függjön, hanem velük szemben, s „emlékeztesse őket az igazságtalanul szenvedésre ítélt emberekre”.