Állami támogatással kellene csökkenteni a fekete és spanyol ajkú amerikaiak jóléti hátrányát – állítja két amerikai közgazdász. Lemaradásuk legfőbb oka ugyanis, hogy jóval kevesebbet kapnak családjuktól örökség és ajándék formájában, mint a fehér bőrűek.

„Amióta Barack Obamát elnökké választották, egyre ellenállhatatlanabbul terjed a meggyőződés, hogy az etnikai származás már nem meghatározó az egyén társadalmi esélyeinek szempontjából. A származás és a vagyoni helyzet közötti szembetűnő átfedés azonban rácáfol arra a hiedelemre, hogy Amerikában a faji kérdés meghaladott lenne” – írja két közgazdász kutató, Darrick Hamilton és William Darity a Prospect magazinban.

Igenis van etnikai egyenlőtlenség, és ezt a vagyonmegoszlás országos adatai ékesszólóan bizonyítják. Az átlagos fehér családok vagyonának értéke 90 ezer dollár, míg ugyanez az érték a spanyolajkúaknál 8 ezer, az afroamerikaiaknál 6 ezer dollár. Bármilyen korosztályt, képzettségi szintet, foglalkozási kört vagy jövedelmi helyzetet nézünk is, az adott kategóriában az átlagos fekete bőrű család vagyonának értéke negyedét sem teszi ki az átlagos fehér bőrű családénak.

Akik mindebben a faji kérdés továbbélését látják, azok úgy vélekednek, hogy a feketék nem takarékoskodnak olyan lelkiismeretesen, mint a fehérek, mert az azonnali elégedettség-érzésre törekszenek. Maga Ben Bernanke, a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve elnöke is úgy fogalmazott, hogy a feketék „pénzügyi írástudatlanok”. Ezzel szemben kutatások sora bizonyítja, hogy a feketék jövedelmük nagyobb hányadát takarítják meg, mind a fehérek. És akkor még nem számoltunk azzal, hogy eleve kevesebb marad a jövedelmükből, mert a fehéreknél többet költenek a rokonság támogatására.

A válság is bebizonyította, hogy a szegénység etnikai ügy is. A fekete és a spanyol ajkú családokat ugyanis súlyosabban érintette, és ezzel növelte a két etnikai csoport lemaradását. A feketék egy friss kutatás szerint magasabb jövedelmi szint esetén is többször kisebb eséllyel jutnak jó ingatlanhitelhez, mint a náluk jóval alacsonyabb jövedelemmel rendelkező fehérek. Mivel pedig jövedelmük általában alacsonyabb, tömegestől szorultak ki a kockázatos hitelek piacára, márpedig ezek dőltek be sorozatban a válság kirobbanásakor.

A kutatások azt is kimutatták, hogy az etnikai csoportok közötti vagyoni különbség nem az érdemektől, a teljesítményektől függ, hanem az úgynevezett családon belüli transzferektől. A fekete és a spanyol ajkú lakosok kevesebbet örökölnek, és kisebb vagyoni juttatást kapnak családjuktól. Ennek okát Hamilton és Darity abban látja, hogy a felszabadult rabszolgákat a tervektől eltérően nem látták el induló tőkével (az ígéret termőföldről és egy öszvérről szólt), továbbá a polgárháború után az állam segítségével, szisztematikusan fosztották meg a feketéket a tulajdonuktól, később pedig, egészen a 20. század harmincas éveinek végéig fegyveres fajüldöző bandák rombolták szét a virágzó fekete bőrű közösségeket.

E hátrányok kiküszöböléséhez állami beavatkozásra van szükség. Ad is a szövetségi állam segítséget a vagyongyarapításhoz, például adókedvezményekkel támogatja az ingatlanszerzést és a megtakarítást. Olyannyira, hogy tizenötször többet költ erre, mint az oktatásügyre. Csak az a baj, hogy az évi egymillió dollárnál többet keresők kapják az összeg egyharmadát, a legalsó hatvan százaléknak pedig csupán a juttatások huszadrésze jut. A legalsó húsz százalékhoz tartozók átlagban alig négy dollár támogatáshoz jutnak így évente.

A két közgazdász azt javasolja, hogy a jövőben fordítsák meg ezt a logikát. Továbbá ne a jövedelem, hanem a családi vagyon legyen a támogatás elosztásának alapja. Végül pedig általánosítsák a bébikötvény helyenként jól működő intézményét, hogy ily módon, nagykorúvá válva, minden rászoruló gyermek egyfajta örökséggel vághasson neki az életnek.