A Szovjetunió összeomlása negatív geopolitikai következményekkel is járt. Lehet, hogy ezek, a globális stabilitást veszélyeztető folyamatok hosszú távon fontosabbak a pozitív fejleményeknél – véli az amerikai külpolitikai szakértő.
„Ha összességében nézzük, nem is olyan pozitív a kép” – írja Fred Halliday, a nemzetközi politika professzora az Open Democracy webmagazinban a berlini fal leomlásának huszadik évfordulója alkalmából.
Az idei év őszén, a huszadik évfordulón oly nagy örömmel ünnepelt történelmi fordulat három igen kellemetlen mellékhatással is járt: több országban széthullott az állam, a volt kommunista vezető réteg ideológián túli tekintélyelvű kleptokráciát honosított meg, másutt viszont olyan fejetlenség jött létre, amely mindmáig a nemzetközi terrorizmus melegágya.
A változások nyomán négy többnemzetiségű állam darabjaira hullott, három esetben véres összecsapások közepette. Egyedül a cseh–szlovák válás volt békés. Erről a szerző Karel Schwarzenberg mai külügyminiszter egy korábbi személyes közlését idézi: „Kidobtuk őket, mint egy megunt szeretőt. Adtunk egy kis pénzt, hogy ruhákat vehessenek maguknak, aztán, amint kiléptek az ajtón, lecseréltük a zárat.”
A balti államok leválása a nacionalisták és Gorbacsov kölcsönös mérsékletének köszönhetően tizennégy litván tüntető halála ellenére alapvetően békésen ment végbe, és a Szovjetunió volt az első világbirodalom, amely békésen szenderült jobblétre. Már ha a karabahi örmény–azeri viszályt leszámítjuk. Ezután viszont a karabahi konfliktus hároméves véres polgárháborúba torkollott, amelyben több ezer ember vesztette életét és 200 ezer, főleg azeri lakos menekült el otthonából. A Kaukázus vidékén azóta is robbanásveszélyes a helyzet, s több háború is lezajlott.
Közép-Ázsiában törzsi villongások voltak, Tádzsikisztánban például öt éven át polgárháború dúlt. Ennél is súlyosabb következményekkel jártak a változások a volt Jugoszlávia területén, ahol a háborúk 200 ezer emberéletet követeltek. Az utódállamok közül a szerző egyedül Szlovéniát sorolja a demokratikus közép-európai táborba.
Elfeledett, de annál tragikusabb az egykor szovjetbarát Etiópia sorsa. A baloldali katonai rezsim bukása után százezer ember halt meg a tőle elszakadó Eritreával vívott határháborúban, és a határvita máig sem rendeződött. Eritrea helyzetére jellemző, hogy a világon itt a legnagyobb a katonák számaránya a lakosság lélekszámához képest.
A változások másik negatív következménye az volt, hogy számos országban a függetlenség és a demokrácia ürügyén a kommunista vezető réteg korrupt és tekintélyelvű módszerekkel kormányzó rezsimeket hozott létre. Halliday szerint ez a helyzet a 15 szovjet utódállam közül 12-ben, Oroszországgal az élen. De ide sorolja Kínát, Észak-Koreát, Vietnamot és Kambodzsát is, továbbá Kubát. Nem látja nagy különbségnek, hogy némelyikben még dívik a korábbi radikális retorika.
A harmadik negatív következmény a bukott államok szindrómája. A Nyugat általában 2001 szeptemberére datálja az iszlamista terrorizmus létrejöttét. Valójában a Szovjetunió összeomlásánál kell keresni a forrást. A szovjetek 1989-ben vonultak ki Afganisztánból, majd a kabuli kormánynak juttatott segélyeket is leállították: ennek nyomán jött létre a tálib rendszer. Dél-Jemenben kommunistabarát kormány volt, de Gorbacsov beleegyezésével Dél egyesült Északkal, és azóta törzsi villongások dúlnak, nem véletlen, hogy ez a terület is terrorista-tűzfészek. Szomáliában a magát szocialistának mondó Sziad Barré bukása után szabadult el a pokol. De hasonló fejlemények vezettek káoszhoz az „afrikai szocializmus” hajdani fellegvárában, Bissau-Guineában, amely manapság a latin-amerikai kábítószercsempészek egyik fő átrakodó helye.
A terrorizmusnak új lendületet adó iraki háború is elképzelhetetlen lett volna a szovjet időkben: Amerika sohasem lépett volna egy szovjet szövetséges földjére. A szovjetbarát rezsimek egyfajta egyensúlyt tudtak garantálni, de csak addig, amíg a Szovjetunió fennállt. A helyükön „Közép-Ázsiától Nyugat-Afrikáig erőszakállamok és bukott államok sora jött létre, s akárcsak a többnemzetiségű államok széthullása, valamint a volt kommunista elitek kleptokráciává alakulása, ez is figyelembe veendő, ha meg akarjuk vonni 1989 történelmi mérlegét. És az összkép nem szívderítő.”