Kína egyre több afrikai országban van jelen befektetőként. Könnyen a hajdani nyugati gyarmatosítók sorsára juthat, ha nem lép fel a korrupció ellen. Lehet, hogy a kommunista Kína demokratizálja majd Afrikát?
„Sokan gondolják, hogy Kína növekvő afrikai jelenléte beláthatatlan következményekkel jár. Elterjedt nézet, hogy a jótékony Nagy-Britannia egykor azért vette gyámság alá a szegény kontinenst, hogy megszabadítsa az éhezéstől, a háborúktól, a betegségektől és a nyomortól. Aztán színre lép a mohó Kína, és olcsó áruival elcsábítja, majd megerőszakolja a serdülőkorba lépő Afrikát. A hálátlan kontinens érzi, hogy a csábító szándékai nem feltétlenül tiszták, de Kína legalább felnőttként kezeli őt” – olvassuk Richard Dowden Afrika-szakértő cikkét a Timesban.
A kínai kommunista vezetés az elmúlt években dollármilliárdokat fektetett a termőterületben, illetve nyersanyagokban gazdag fejlődő országok mezőgazdaságába és iparába. Az afrikai és a latin-amerikai államok tárt karokkal fogadták a kínai befektetéseket, hiszen a kínai vezetés – a nyugati tőkésekkel ellentétben – szinte semmilyen emberi jogi és munkajogi feltételhez nem köti a beruházásokat.
Kína jelentős segélyekkel és hitelekkel is segíti a szegény országokat. A támogatás kettős célt szolgál. Egyrészt a helyi politikai elit kegyeinek elnyerését, ami hosszú távon erősítheti Kína geopolitikai befolyását. Másrészt közvetlen anyagi hasznot is hoz a kommunista ország számára: Peking a kedvezményes hitelek folyósítását ugyanis rendszerint jelentős kínai importszerződések aláírásához köti. Vagyis a kölcsönt felvevő országok a hitel egy részét azonnal visszafordítják a kínai gazdaságba. A közelmúltban több országban – egyebek között Namíbiában – botrány tört ki, amikor kiderült, hogy az állami vezetőket lefizették a kínai hitelből nagy megrendelésekhez jutó kínai cégek vezetői. A namíbiai eset különösen kínos volt a kommunista vezetés számára: a több milliós korrupcióban érintett vállalat élén ugyanis Hu elnök fia áll.
A gazdasági összefonódásnak nemzetközi politikai vetülete is van – írja Dowden. Tajvan ENSZ-elismerését például egyebek között a Pekinggel szavazó 48 afrikai állam akadályozta meg. Kína pedig tavaly nyáron megvétózta a Biztonsági Tanácsban azt a brit-amerikai javaslatot, amely embargót sürgetett Zimbabwe ellen. Az eset kapcsán Jack Straw egykori külügyminiszter a gyarmatosítókhoz hasonlította Pekinget.
Dowdennek is a gyarmati hatalmak jutnak eszébe az esetről, de nem etikai alapon, hanem mert úgy látja, hogy Kína politikája hosszú távon aligha folytatható. „Kína az ásványi kincsek megszerzéséért folytatott elkeseredett küzdelemben könnyen az egykori nyugati gyarmatosítók hibájába eshet” – figyelmeztet. Az afrikai hadurakkal és diktátorokkal kötött üzleti megállapodások aligha tekinthetők biztos befektetésnek. Peking hosszú távú gazdasági érdekeit az szolgálná, ha az afrikai országokban demokratikus reformok indulnának annak érdekében, hogy a kormányzás és az üzleti élet átláthatóbb és korrupciótól mentes legyen.
Még az is lehet, hogy miközben a pekingi kommunista pártvezetés elzárkózik a Kínai Népköztársaság demokratikus átalakításától, saját jól felfogott érdekében Afrikában a demokrácia oldalára áll.