Moszkvából nézve úgy fest, hogy a nyugati országok vezetői, akik egyébként Oroszországtól az emberi jogok érvényesítését kérik számon, rövidlátó emberi jogi megfontolásokból bűnös tétlenséggel fogadják a muzulmán bevándorlók számának növekedését.
„Moszkva központjában lakom, és semmi kifogásom az ellen, hogy mecsetek épüljenek a környéken. De isten ne adja, hogy valamelyik müezzinnek kedve szottyanjon egy kis kiáltozásra” – írja a kormánypárti Izvesztyijában Dmitrij Voszkobojnyikov, a neves külpolitikai elemző a svájci népszavazás kapcsán.
Mint a Metazin többször is beszámolt róla, a minaretek építését megtiltó svájci referendum nagyrészt jelképes jelentőségű döntést hozott, hiszen Svájcban koránt sincs tömeges igény mecsetek építésére, és a muzulmán kisebbség szinte észrevétlenül gyakorolja hitét.
Az orosz kommentátor is kiemeli a történtek szimbolikus jelentőségét, mondván, hogy a népszavazás megmutatta, mekkora szakadék van az európai elit nagy része, illetve az egyszerű állampolgárok között, „akik a tősgyökeres, túlnyomórészt keresztény lakosságot képviselik”. (Elég nagy létszámú lehet ezek szerint az elit, ha az a része is, amely nemmel szavazott a referendumon, a szavazók 43 százalékát teszi ki.) Svájc azonban korántsem kivételes ország: egy efféle népszavazás más államokban is hasonló eredménnyel járhatna. A közvélemény-kutatások adatai szerint az igenek Franciaországban és Belgiumban is megközelítenék az ötven százalékot, Olaszországban pedig a belügyminiszter véleménye szerint meg is haladnák. Csakhogy ilyen népszavazás nem lesz – írja Voszkobojnyikov –, mivelhogy túl friss még az elvérzett európai alkotmányos szerződés emléke.
Az orosz elemző nagyon is lehetségesnek tartja, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalja majd Svájcot a tilalom miatt, de Svájc nem tagja az Európai Uniónak, így reá nézve nem kötelező a bíróság állásfoglalása. (Tagjaviszont az Európa Tanácsnak, és ez is hasonló kötelezettséggel jár, csak éppen szankciók nélkül: legfeljebb Svájcnak ki kell lépnie a szervezetből.) Végtére is, miért ne írná felül milliók akaratnyilvánítása negyvenhét olyan jogtudósét, akinek a nevét is csak kevesen ismerik?
Ami pedig a dolog tartalmi részét illeti, Voszkobojnyikov abban foglalja össze a lényeget, hogy a „tősgyökeres európai népek (elitjükkel ellentétben) nem hajlandók beletörődni országik lopakodó iszlamizálásába”.
A moszkvai szakértő ugyanis valóságos stratégiát lát a muzulmán oldalon. Úgy véli, hogy az iszlám betelepülő hívei kezdetben szándékosan mérséklik magukat, s rendeznek be csupán szerény imaházakat, hogy elaltassák a helybéliek éberségét. Hanem amikor már sikerül meghódítaniuk a területet, akkor építenek „minaretbástyákat”. Igaz, vannak „egészséges gondolkodású” muzulmánok is, akik belátják, hogy a minaret nem illik az európai tájba. De idővel csökken a befolyásuk. Angliában például már a saríát is törvényesen alkalmazzák a családjogi ügyekben. Továbbá harsányan végzik napi többszöri munkájukat a müezzinek. A keresztények, az agnosztikusok és az ateisták pedig hallgatnak, mert megfélemlítette őket az emberi jogi handabanda.
Ezt nem akarja a svájciak többsége a maga földjén, és állásfoglalásuk Oroszországnak is lecke. Orosz földön ugyanis az elmúlt másfél évtizedben vagy hétezer mecset épült, Moszkva pedig a hivatalos adatok szerint is Európa legnagyobb muzulmán városa a maga kétmilliónyi mohamedán lakosával. Igaz, a nyugat-európai országoktól eltérően Oroszországban történelmi vallás az iszlám, mindazonáltal „érdemes elgondolkodni azon, hogy az orosz keresztények türelmének is van határa”.