Tévedés, hogy a piacgazdaság és a demokrácia édestestvérek. Szingapúrban az állam korlátozza a politikai jogokat, s cserébe jólétet és biztonságot nyújt. A példa ragadós.
„A hidegháború utáni korszak két nagy ígérete közül egy sem teljesült. Elmaradt a remélt békeosztalék, és elmaradt a demokrácia kiteljesülése is” – írja az abu dzabi Nationalben George Scialabba, a Mire valók az értelmiségiek? című könyv szerzője.
John Kampfner, a baloldali New Statesman veterán világutazó riportere, aki ma az Index on Censorship emberjogi folyóirat főszerkesztője, könyvet írt arról, hogy a mai világban a liberális demokrácia eszményei visszaszorulóban vannak. Sőt, a cím (A szabadság eladó: Hogyan gazdagodtunk meg és vesztettük el szabadságunkat) arra utal, hogy befejezett folyamatról van szó.
Ezt a művet ismertetve írja George Scialabba, hogy a hidegháború utáni korszak két csalódást hozott: nem csökkentek a katonai kiadások, és a demokrácia nemhogy az egész világot meghódította volna, ellenkezőleg, még a nyugati országokban is önkorlátozáshoz folyamodik. Kampfner hol „romlott”, hol „tekintélyelvű”, hol „ellenőrzött” demokráciának nevezi az így kialakuló rendszert.
Olyasfajta logikát vél felfedezni a mai világban, amilyennel a kádári Magyarország állapotait volt szokás leírni a hetvenes-nyolcvanas években: a hatalom jóléti javak és magánéleti függetlenség fejében elérte, hogy a lakosság távol tartsa magát a politikától. Kampfner (aki mellesleg Szingapúrban született), hosszasan hivatkozik Li Kuan Jura, a modern szingapúri városállam alapítójára, aki úgy látta, hogy a példátlan hatósági szigor nem nagy ár azért, amit az állam a polgárainak nyújt: „Az emberek végső soron mind egyet akarnak: jó életet, biztonságot, gyermekeiknek pedig jó iskolát és jövőt.” Kampfner szerint az átláthatóságot, az elszámoltathatóságot és az állampolgári aktivitást feláldozzák a rend, a biztonság és a jólét oltárán, és ennek az új modellnek Szingapúr teremtette meg a prototípusát. Azzal a különbséggel, hogy a miniállam jóléti térképén nem éktelenkednek nyomorfoltok, nem úgy, mint az Egyesült Államokén vagy Nagy-Britanniáén. Szingapúr abban is különbözik követőitől, hogy nincs akkora egyenlőtlenség az oktatás és az egészségügy terén, továbbá a közhivatalok becsületesek és hatékonyan működnek. Mindennek hihetetlen szigor az ára, nemcsak köpködés, rágógumizás esetén, hanem például akkor is, ha egy-egy szakszervezeti vagy ellenzéki vezető túlságosan komolyan veszi a dolgát.
A legelső éltanuló ebben az iskolában Kína lenne, főleg, ami a tilalmakat illeti. Kínai hivatalnokok és üzletemberek egyaránt nyíltan vállalják, hogy hazájuknak a szingapúri modell felel meg, nem a nyugati.
Még Indiában is, ahol pedig a demokráciának sok évtizedes hagyománya van, egyre inkább a korrupcióval azonosítják a demokratikus rendszert, és a középosztály utálkozva ki is vonul a politikából (már a politikusok megvesztegetését leszámítva). Oroszországban pedig közismert, hogy a demokrácia a jelcini évek széthullásának szinonimája lett.
Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban nem a gazdasági növekedés, hanem a terrorizmus elleni harc jegyében szerez magának egy sor területen korábban elképzelhetetlen felhatalmazást az állam. És főleg egyre inkább kivonja a titkosszolgálatokat a választott testületek ellenőrzése alól. Azért nyugaton még emlegetik a demokrácia klasszikus alaptételeit, de a két szerző egybehangzó véleménye szerint nem túl nagy meggyőződéssel.